Amerikában sem fenékig tejfel az élet, ha valaki történetesen az űrszektorban akar érvényesülni. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Aztán ott volt a DARPA – Defense Advanced Research Projects Administration – esete is. 1983-ban elkezdtek megtervezni egy kisméretű, olcsó hordozórakétát (SSLV), amivel Lightsatoknak nevezett apró műholdakat állíthattak pályára. A kezdetben mi is besegítettünk nekik, mivel akkoriban Washingtonban is működött egy irodánk, ahol páran a kongresszusi bizottságokat dolgozták meg, hogy pénzhez jussunk. Az SSLV-re kilenc vállalat tett ajánlatot, mi pedig bekerültünk a négy döntős közé, aztán megváltozott a DARPA vezetése. Hirtelen a Lightsat-projekt beszerzésből tanulmánnyá lényegült át. A négy döntős mindegyike nagyjából 300 000 dollárt kapott fájdalomdíj gyanánt … ami kábé a harmada volt a tenderre fordított összegnek. Köszönjük szépen.
Hat hónap múlva újra átalakult a DARPA vezetése, és az SSLV ismét életre kelt. Ezúttal viszont meg akarták vásárolni a rakétát. A négy döntős – köztük mi is – minden követ megmozdított azért, hogy csak mi négyen tehessünk ajánlatot, de a DARPA végül úgy döntött, hogy az egészet kezdi előlről. Tovább rontotta a helyzetet, hogy eredeti ajánlatunk köztulajdonba került, mivel közpénzből fizették ki.
A pályázók között egyik pillanatról a másikra a teljes ismeretlenségből felbukkant egy Orbital Sciences nevű cég, amiről korábban még senki nem hallott. (Régebben a NASA részére egy rakétafokozaton (transfer orbit stage) dolgoztak, de egészen idáig nem foglalkoztak hordozórakétákkal.)
Az Orbital Sciences egy Taurus nevű hordozórakétával állt elő: a Pegasus szárnnyal ellátott felső fokozatukat egyszerűen rá akarták ültetni egy istenverte MX-rakéta első fokozatára, és már kész is volt az SSLV. Mi az ajánlatunkban startonként 15 millió dollárral számoltunk, és senkit lepett meg, hogy lényegesen az áraink alá mentek: 10 millió dollárral számoltak.
Megnyerték a tendert. És gyakorlatilag ez volt az a pont, amikor a Houston Industries elzárta a pénzcsapokat, és a továbbiakban már nem kívánt finanszírozni minket. Nem nézték jó szemmel a többségében kormányzat részére végzett munkáinkat, és ez az eset csak megerősítette őket ebbéli elhatározásukban.
1990 nyarán aztán a támogatás teljesen megszűnt.
A NASA végül előrukkolt azzal a tervével, hogy két vagy három kisméretű kereskedelmi hordozórakétákat vásárolna, és erre egy tendert is kiírt. Az ajánlatunkra 1,5 millió dollárt költöttünk, és 1990. június 15-én nyújtottuk be.
A Houston Industries július elsejével vonta meg támogatását. Négy tucat alkalmazottunk volt: nem volt mit tenni, össze kellett hívni őket, és elmondani, hogy elfogyott a pénzünk. Az elkövetkező nagyjából egy évben én voltam a Space Services egyetlen alkalmazottja, az Űrtudományi Intézetből érkezett küldetésirányítóm, Joani Loveless mellett – őt gyakorlatilag David Hannah fizette.
Finanszírozásunk elvesztése hazavágta kapcsolatunkat a NASA-val, hiszen ezzel fizetésképtelenek lettünk. Egy hivatalos értesítést kaptunk arról, hogy az ajánlatunkat elutasították. (Később a NASA-nál dolgozó barátaim elárulták, hogy a miénk volt a legjobb pályázat!)
Egy hónap múlva a Légierő egy hasonló, kiskaliberű hordozóra keresett ajánlatokat. Ott ültem egymagamban, de ilyen körülmények között képtelenség volt összeállítani egy komplett pályázatot, így ez a lehetőség is elúszott.
Olyasmi volt ez, mintha valaki egy hosszú pókerjátszmára hívna ki minket, és miután egész este csak vesztettünk, akkor szakítja meg a játékot, amikor épp kezdenénk nyerésre állni.
Három-négy hónap múlva, 1991 elején, a NASA egy COMET nevű kereskedelmi célú, földkörüli programmal állt elő. (Ez elég különös volt számomra, mivel korábban le akartam beszélni őket egy ilyen tender kiírásáról, mivel azt gondoltam, hogy ez már idejétmúlt. De a NASA még több kereskedelmi cégek akart bevonni.)
Ezt már nem hagyhattam ki. Így aztán Daviddel és Joanival fogtuk az 1990 júniusi, NASA-nak tett ajánlatunkat, kiemeltük belőle a lényeget, és benyújtottuk a NASA-hoz. Megnyertük. Természetesen, a NASA megkérdezte, hogy miből akarjuk finanszírozni a dolgot.
Ekkorra már jó pár szuborbitális Conestoga startja be volt tervezve. Megbízható kis rakéták voltak, amik mintegy 320 kilométeres magasságba emelkednek egy-egy tudományos vagy műszaki célú kísérletcsomaggal a fedélzetükön; utóbbiak aztán ejtőernyővel térnek vissza. A rakomány a huntsville-i Alabama egyetemé volt, ami tizenhat másik egyetemből álló konzorciumot fogott össze – a programot Consortnak hívták. 1990 júniusára már három Consort starton voltunk túl változó sikerrel, és egy negyedik még mindig előttünk állt. Az ügyfeleinknek megígértem, hogy akkor is felküldjük, ha a két kezemmel kell a nyomorult rakétát felbocsátani.
Ekkorra David már az EER tervezőirodával folytatott tárgyalásokat a cégünk megvételéről. Az EER repülőgép elektronikával és útvonalkövető rendszerekkel foglalkozott, a Védelmi Minisztériummal és a NASA-val is voltak közös projektjei. Beszálltak az üzletbe, és amikor a COMET-ügy előkerült, az EER elhatározta, hogy megveszi a céget.
Nem fogom kivesézni az adásvétel pénzügyi oldalát, de több tárgyi eszközt kaptunk, mint amennyi készpénzt fizettek. A lényeg az volt, hogy a COMET-programból ingyen kaptuk meg a részünket.
1993-ban az Orbital Science Taurusa még mindig nem szállt fel, noha ezt eredetileg 1991-re ígérték. Mostanra egy küldetés tervezett költsége 22 millió dollárra rúg. Az Orbital Pegasusa, noha már párszor repült, még mindig bizonytalan lábakon állt. Eredetileg küldetésenként 6 millió dollárral számolva árulták megrendelőiknek, kockázatmentesen. Kiszámoltam, hogy az ajánlatukban szereplő ár 100 százalékkal volt kevesebb – most egy küldetés 14 millió dollár, ha egyáltalán összejön.
Az Orbital műszaki körülményei szörnyűek, mégis talpon vannak. Kemény világ ez: a Lockheed egyszer például utalt arra, hogy beszállna az SSLV-üzletbe a Poseidon rakéta tervein alapuló hordozórakétájával. A TRW Dan Goldin vezetése alatt a hordozórakétákkal foglalkozott. Amikor Goldin 1991-ben átült a NASA igazgatói székébe, ez a törekvés megbicsaklott. Az LTV tönkrement - ők gyártották harminc éven át a Scout hordozórakétát a NASA és a Légierő részére. A Boeing beléphetett volna a piacra a Minuteman átalakított verziójával, de nem lépte meg.
Aztán ott volt az E-Prime. Ez egy floridai cég volt, ami megpróbálta az Orbital Sciences receptjét követni: az MX-rakéta alapján egy nagyobb hordozórakétát akartak építeni, valami olyan kaliberűt, mint a Titan-III, csak féláron. Természetesen, nem kaptak rá engedélyt – a START-egyezmény szerint nem lehet felbocsátani ezeket az interkontinentális ballisztikus rakétákat, bármi is legyen a rakományuk. Ők is bedobták a törülközőt.
A Thiokol szilárd hajtóanyagú rakétákat gyártott (ld. az űrsikló szilárd üzemanyagú gyorsítórakétáit), ők építették meg az MX-et, és kifejlesztettek egy műholdak felbocsátására szánt hordozórakétát, az EG120-at. Nem tudom, mi lesz belőle.
Odaát, a kaliforniai Camarilloban egy AMROC – American Rocket – nevű cég működött, alapítója George Coopman volt, a lemeziparban utazott. Az AMROC hibrid rakétahajtóművet akart építeni, és emiatt mindig kissé zavaros volt: most akkor hajtóműveket gyártanak vagy hordozórakétákat? Időnként felbukkantak nálam, és megpróbáltak eladni nekem hajtóműveket … aztán egy konferencián beléjük botlottam, és rájöttem, hogy versenytársakról van szó: hordozórakétákat akarnak értékesíteni. Jeleztem, hogy elég valószínűtlen, hogy egy versenytárstól vásároljak hajtóművet.
Szegény George Koopman pár éve egy autóbalesetben meghalt, és az AMROC nem szállt fel. De azért nem írnám le őket teljesen.
A Max Faget által alapított Space Industries jelenleg velünk együtt dolgozik a COMET-programon, és nemrég egy ARVN nevű indianai vállalat vette meg. Max ekkor már az igazgatótanácsa elnöke volt, Joe Allen pedig az elnök. Az ARVN egy négyfős menedzsment csapattal rukkolt elő (ezzel mi is megpróbálkoztunk a Space Servicesnél minden különösebb siker nélkül). Joe is helyet kapott benne, és rajta kívül még egy vagy két ember az anyacégtől. Szerintem a pénzes palik veszik majd át végül az irányítást, Max pedig az igazgatótanácsba távozott."
