Pár floridai temetési vállalkozó négyezer dollárért vitte volna ki az emberek hamvait a világűrbe. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"A Conestoga startja után elég ambiciózus terveink voltak, egy ponton évi tizenkét privát startot terveztünk tíz évre előre. Az volt a feladat, hogy fizető ügyfeleket találjunk.
Az Egyesült Államok kormánya nagyjából ezidőtájt hozott létre a Közlekedési Minisztériumon belül egy irodát, ami a kereskedelmi űrrepüléssel foglalkozott. Az irodát Janet Dorn vezette, és fantasztikus munkát végzett. A startot követően három további startra kaptunk engedélyt a minisztériumtól a pályázástól számított harminc napon belül. (Manapság kétlem, hogy egy startengedélyt tizennyolc hónapon belül kiadnák.) Ezzel 40 millió dollár összértékű startra kaptunk szabad utat.
Los Angelesbe utaztam, hogy találkozzak a Légierő Űrcsoportjával (Air Force Space Division), ahol számos, kisméretű műhold tervezésével foglalkoztak. Udvariasan végighallgattak, majd szembesítettek a tényekkel. Egy földkörüli pályára szánt rakományra addig nem kaphatnak pénzt, amíg a rakományhoz nem tartozik egy hordozórakéta is. És a Conestoga nem egy bejáratott hordozó volt, addig biztosan nem, amíg földkörüli pályára nem állt. És a Légierő beszerzéseit elnézve – úgymint: összerakni egy ajánlatot, elfogadtatni és megfinanszírozni – mégha aznap rá is bólintanak, négy-öt évbe is beletelhetett, mire lehetett volna belőle valami. Így a Légierő nem szerepelt a rövidtávú céljaink között.
Ugyanakkor, a Conestoga sikeres startjának köszönhetően, a Space Servicest az ország minden pontjáról hivogatták. A legfurább megkeresés pár floridai üzletembertől érkezett, akik azzal az ötlettel álltak elő, hogy emberi hamvakat állítsunk tartós földkörüli pályára.
Egyikük temetési vállalkozó volt, és egy olyan eljárást fejlesztett ki, aminek révén egy test a hamvasztás után a szokásos közel két kiló helyett mindössze tizenegy dekát nyomott. Abban bíztak, hogy halottanként akár 2000-4000 dollár közötti összeget is kaphatnak. Mi akár száznegyven kiló hamut tudnánk 3200 kilométer magas pályára állítani, ahol nagyjából hatvanöt millió évig odafenn maradna – ennél tartósabb már nem is lehet. Így egyetlen starttal tízezer emberi maradványt lehet felbocsátani, és ezek mindegyike után 4000 dollárt fizettek. Osszunk-szorozzunk, és kiderül, hogy egyetlen starttal nagyjából 40 millió dollárt lehetett keresni. Az üzlet érdekében még beszédeket is tartottam a temetési vállakozók számára rendezett konferenciákon. Floridában azonban embereink falakba ütköztek.
Először is, volt néhány bolondos állami rendelet az emberi maradványok szállítására vonatkozóan, és ezek alapján gyakorlatilag egy autópályát kellett volna építenünk a világűrbe. (A szabály szerint a hamvakat csakis útburkolaton lehetett elvinni végső nyugvóhelyükre, ezen kívül pedig volt még néhány ehhez hasonló őrültség.) A versenytársak részéről is volt némi nyomás – de az is lehet, hogy attól a temetési vállakozástól érkezett, amelyiknél az egyik üzletember dolgozott. Aztán a kezdetben megismert két partnerünk egyike meghalt. Végül az egész ügy ellaposodott. Sajnálatos, mivel a mai napig leveleket kapok olyanoktól, akik a szolgáltatás iránt érdeklődnek.
Mindazonáltal, a „pályára állított hamu”-ügy révén kapott publicitás komolyan kikezdte a NASA-val való kapcsolatunkat. Nem számított, hogy egy ex-asztronauta és ex-űrsikló igazgató is érintett a cégben: a Space Servicest komolytalan társaságként könyvelték el, amivel a NASA nem kívánt kapcsolatban lenni.
Egy másik pali hihetetlen ötlettel keresett meg minket: közvetítésünkkel egy kicsi, kereskedelmi célú helymeghatározó műholdat akart pályára juttatni. A Légierő Navstar Globális Helymeghatározó Rendszere (Global Positioning System, GPS) ekkor már földkörüli pályán volt – ez a végén húsz, különböző pályán keringő hálózattá nőtte ki magát. Az eredeti elképzelés szerint a rendszer segítségével hajszálpontosan lehet irányítani a rakétákat – ezt az Öböl-háborúban be is mutatták. Emellett azonban rengeteg módon lehetett hasznosítani a magánszektorban is. Ugyanakkor egyetlen GPS-műhold nagyjából 300 millió dollárba kerül … és ezek katonaiak. A mi emberünk ötlete egyszerűbb volt.
Az egész úgy kezdődött, hogy ellopták az autóját, és erre ő bedühödött. Korábban műholdakkal foglalkozott, így azt gondolta, hogy miért ne lehetne egy kicsi, egyszerű jeleket adó-vevő madárkát geoszinkron pályára állítani, ahol a Földnek mindig ugyanazon területe fölött marad. Berakunk egy adót az autóba, és ha ellopják a kocsit, elég elküldeni a műholdnak a társadalombiztosítási számot, vagy bármi mást, és megkeresi a jeladót… ezután harminc másodpercen belül nagyjából tizennyolc méteres pontossággal meghatározza a helyzetét. Mi pedig visszakapjuk az autónkat.
Természetesen, rögtön elkezdtünk agyalni az ötlet más piaci felhasználásán is: az autókölcsönző cégek nyomon követhetik járműveiket, a vasútvállalatok a vagonjaikat, olajvállalatok pedig a fúrótornyok útját.
Leszerződtünk. Idestova ez volt az egyetlen igazi szerződésünk, mivel a pali egy dollárt adott, hogy megpecsételje az alkut. Newport Beachben akarta megépíteni a műholdat … de neki sem sikerült pénzt szereznie. Ennek ellenére a GPS kereskedelmi felhasználása ma is jó ötlet, amit egyszer majd valaki ki is fog próbálni.
Összesen több mint 250 szándéknyilatkozatot kaptunk olyanoktól, akik valamilyen rakományt szerettek volna kijuttatni a világűrbe. A gond az volt, hogy senkinek nem volt pénze rá. A McDonnell Douglasnál valaki tökéletes névet adott ezeknek a projekteknek: „DreamSats” [ÁlomMűholdak]. Az egész világ tele van velük."
