A Bajkonurba látogató asztronauták meghökkenve tapasztalták, hogy az oroszok a csűrben szerelik össze rakétáikat. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

tt az orosz kozmonauták is laktak. Másnap reggel felpakoltak minket egy buszra, majd északra utaztunk, átmentünk a Szir Darja folyón, fel egészen Bajkonurig. Ez hatalmas létesítmény volt, ami mérföldekre a sztyeppébe nyúlt, ugyanakkor egyetlen indítóállást sem lehetett látni az autópályáról, noha tartályokat és kiszolgáló berendezéseket itt-ott azért lehetett látni. Bajkonur személyzete csak katonákból állt.

Helyenként nőtt egy-két virág, de azt bátran ki lehet jelenteni, hogy közelebb állt a sivataghoz, mint bármi máshoz – inkább az Edwardsra hasonlított, mint a Cape-re.
Az egyik első megállónk a MIK volt, itt szerelték össze az űrhajót. A különbség az volt, hogy az oroszok az űrhajóikat vízszintesen állították össze – mi függőlegesen – majd vasúton szállították az indítóálláshoz, ahol aztán a helyükre emelték. Ezzel a módszerrel sok űrhajót lehetett gyors egymásutánban indítani, mivel a madárkák csak két nappal a start előtt érkeztek meg az indítóállásra. Nálunk az Atlas és a Titan esetében már hetekkel korábban az indítóállásra kerültek. Még a Saturn-V is, amit a Jármű Összeszerelő Épületből szállítottak az indítóálláshoz, hetekkel korábban elfoglalta a helyét.

Nagyon hatékony rendszerük volt. Összességében némileg nyersebb volt a mienknél – jóval kisebb hangsúlyt fektettek a „tisztaságra”. (A MIK sok tekintetben egy hatalmas csűrhöz hasonlított. Az volt az érzésem, hogy az űrhajókat nyitott ajtók mellett szerelték.) De a dolog működött. Az összeszerelés különböző fázisaiban egy rakás Szojuz várakozott odabenn. És itt álltunk mi, akik szerencsésnek érezhették magukat, hogy egyáltalán maradt még egy istenverte Apollo, amivel felszállhatnak.
Bekúsztunk a Szojuzukba, és otthonosan elhelyezkedtünk a fedélzeten. Leninszkbe menet még megálltunk fákat ültetni, ez ugyanis hagyomány volt: az űrrepülés előtt minden kozmonauta ültetett egy-egy fát. Pár nappal később már Houstonban voltunk, készen arra, hogy a Cape-re költözzünk.

Tommal és Vance-szel június 24-én kerültünk orvosi megfigyelés alá. Ettől kezdve csak korlátozott számú emberrel léphettünk kapcsolatba, elkerülendő, hogy az utolsó pillanatban elkapjunk egy nyavalyát. Több más mellett, minden szabadidőmben az orosz nyelvtudásomat tökéletesítettem.
Június utolsó és július első hetét Houstonban töltöttük, ahol szimulátorokon gyakorlatoztunk, emellett pedig a visszaszámlálás tesztjére is sor került a Cape-en. Tizenharmadikán költöztünk oda.
Egy újabb kétség felmerült az ASTP-vel kapcsolatban, és ez legnagyobb részt William Proxmire szenátor nevéhez fűződött, aki a szovjet űrhajó biztonságával kapcsolatos aggályának adott hangot – elég későn ahhoz képest, hogy a korábbi években mindent megtett annak érdekében, hogy az amerikai emberes űrrepülés ne kapjon több támogatást.
Volt viszont egy valós aggály az űrhajó útját megfigyelő létesítményekkel kapcsolatban. Az oroszok az április 5-i félbeszakadt Szojuz-küldetés után tovább léptek, és május 24-én egy újabb emberes küldetést indítottak útnak. A fedélzetén Pjotr Klimuk és Vitalij Szvasztijanov volt, akik a terv szerint hatvan napot töltenek majd a Szaljut-4-en. Ez rendben is volt, de május 24-étől számított hatvan nap egyúttal azt is jelentette, hogy július végéig odafenn maradnak – és küldetésük átfedésbe kerül az ASTP-vel.

Ez megkérdőjelezhető döntés volt a részükről; az oroszok szerintem belekényszerültek ebbe azzal, hogy kilátásba helyezték a Szaljut üzemidejének meghosszabbítását. Ráadásul, az űrállomásaik valóságos pokoljárást jelentettek a számukra: az első Szaljutot egyetlen legénység kereste fel, és ők meghaltak, a következő három Szaljut vagy még a start közben romlott el, vagy a pályára állás után, és egyiknek sem járt ember a fedélzetén, a tervezett két legénység közül csak egy lépett a Szaljut-3 fedélzetére, eddig a pontig ugyanez volt a helyzet a Szaljut-4-gyel is.
Az egyetlen enyhítő körülmény az volt, hogy még mindig két küldetésirányító központ üzemelt – az új Kalinyingrádban, a régi pedig Jevpatorijában. Így elméletileg képesek voltak két párhuzamos küldetést felügyelni.
Volt még egy lehetséges problémaforrás – de erről csak jóval később szereztem tudomást.

Más hangok
Charles Berry

Mindig aggódtam amiatt, nehogy valakinek eszébe jusson megkérdőjelezni Deke alkalmasságát az űrrepülésre, illetve azt, hogy egy legénység tagja lett. Az ASTP startjának idején már nem dolgoztam a NASA-nál – akkor távoztam, amikor véget ért a Skylab-program.
Az orvoscsapatból páran kötötték magukat a visszaszámlálás során követendő eljáráshoz: ha Deke szíve fibrillálni kezd, miközben az indítóálláson várakozik, úgy a visszaszámlálást a negyedik percben felfüggesztik, és kiveszik őt az űrhajóból. Szerintem ők az alkalmasságával kapcsolatos kételyeket kollégáiktól örökölték, dacára annak, hogy ekkorra már jópár orvos nyíltan színt vallott mellette.
Hát, Chris Kraft nem örült ennek a fejleménynek. Behívott engem, és megkérdezte, hogy mi lehet emögött – Chris ugyanis Deke-et teljesen alkalmasnak tartotta az űrrepülésre. Így aztán átmentem a Johnson Űrközpontba, elbeszélgettem az orvosokkal, és amikor távoztam, már teljes volt az egyetértés abban, hogy erre a szabályra semmi szükség … meg abban is konszenzus volt, hogy Deke szíve nem fog fibrillálni az indítóálláson … és ha ez be is következne, akkor is lassan fibrillálna, és nem jelentene veszélyt.
Chris óvintézkedésként megkért arra, hogy vegyek részt a Cape-en az ASTP startján, hiába nem voltam már a NASA repülőorvosa. „Csak konzultálni akarok veled” – mondta. Tény, ami tény: két nappal a start előtt újabb csatározás volt, mivel az említett szabály mégis visszaszivárgott a forgatókönyvbe. Chris fogta a két repülőorvost – Hawkinst és Wintert – és hazavitette őket. Szó szerint elküldte őket a Cape-ről.
Tom Stafford tudott a dologról, de mindezt a küldetés végéig titokban akartuk tartani Deke előtt.
Deke később egy ajándékot adott nekem, amit még mindig az irodámban őrzök. Ez az EKG monitorja volt az ASTP küldetéséről: az, amelyik a küldetés során figyelemmel kísérte szívműködését. Ez a berendezés a szívműködéséről készített EKG-szalag egy darabjára került… egyenletes volt, nyoma sem volt fibrillációnak."