Az Apollo-1 tragédiájában a hivatalos jelentés szerint a trehány munka és a minőség-ellenőrzés hiánya is közrejátszhatott. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Miközben még javában tartott a vizsgálat, ki kellett találnunk, hogyan tovább. George Müller teljes egészében ki akarta hagyni a „C”-küldetést – ez a parancsnoki és műszaki egység repülését jelentette földkörüli pályán, legénységgel a fedélzetén, de még holdkomp nélkül. Azt akarta, hogy egyből a „D”-küldetésre ugorjunk, ha majd ismét szabad utat kapunk: ez az emberes parancsnoki és műszaki egység, valamint a holdkomp közös tesztjét jelentette.
Bob Gilruth azonban ellenállt. Egyrészt az Apollo parancsnoki és műszaki egysége épp elég bonyolult szerkezet volt ahhoz, hogy működését külön is ellenőrizzük. Miért kellene két járművet legénységgel a fedélzetén egyidőben tesztelnünk? A tűzesetet megelőzően a parancsnoki és műszaki egység önálló tesztjét szükségesnek tartottuk, és semmi olyan körülmény nem merülhet fel, ami miatt ezen változtatnunk kellene.
Bob arra is gondolt, hogy a legénység emlékét sározná be, ha úgy állítanánk be a küldetésüket, mintha nem is lett volna rá semmi szükség.

Nem hiszem, hogy ez Müllernek sokat számított volna. Az igazi probléma az volt, hogy a közeljövőben egyetlen holdkomp sem készült el. A parancsnoki és műszaki egység viszont már hónapokkal előbb készen állhatott az útra.
Így aztán végül Müller beadta a derekát. Miután ismét visszatérhetünk a világűrbe, az első emberes Apollo-küldetés rövidebb lenne, mint azt eredetileg a 204-es űrhajó esetében terveztük: tizenegy napig tartana a parancsnoki és műszaki egység földkörüli tesztrepülése.
Amikor végül megszületett a döntés, március elején Wally-t, Donnt és Waltot berendeltem a Cape-re. Elmondtam nekik, hogy ők kapták a küldetést, és Tom Stafford legénysége lesz a tartalékuk. Ezt azonban csak a vizsgálat lezárása után jelentjük majd be hivatalosan.  

Még mielőtt Joe Shea-t eltávolították volna az útból, a Kongresszus elkezdte kóstolgatni a NASA-t. Olin Teague vezette a Képviselőház Űrügyi Albizottságát, és hajlott arra, hogy a NASA Vizsgálóbizottsága befejezze munkáját. De a Szenátus nem volt ennyire türelmes. Clement Anderson, az Űrbizottság elnöke nyomás alatt volt, és február 27-re tűzték ki a meghallgatást. Ezen jelen volt Jim Webb is, akit Walter Mondale szenátor vett célba, utóbbi a Phillips-jelentésről akart hallani.

Kiderült, hogy Sam Phillips 1965-ben már részt vett az Apollo javítási munkálataiban. A North American és a NASA között egészen a kezdetektől fogva voltak problémák. Előbbi alapvetően úgy viselkedett, mintha ők lennének az űrrepülés szakértői, és a NASA csak egy rakás kormánytisztviselőből állna, akiknek igazából fogalmuk sincs arról, hogy mivel foglalatoskodnak. Ezzel egyidejűleg a NASA az őrületbe kergette szerződéses partnereit hajthatatlan menetrendjével és a spórolással, valamint azzal, hogy az utolsó pillanatokban is ezernyi ponton módosította a terveket. Nem volt felhőtlen viszony a két cég között, épp ezért Phillips tábornok független szakértők részvételével egy bizottságot állított fel a program átvilágítására. Az eredmény nem tette túl boldoggá, és erről egy emlékeztetőt küldött Lee Atwood részére. Ebben kíméletlenül leírta, mit is kellene tenniük, majd ezt bizalmasan elküldte George Müller részére is, megjegyezve, hogy „elvesztette bizalmát” a North Americanben.

A North Americannél sokan nem tartották korrektnek, hogy Phillips csapata a műszaki eredmények helyett a dokumentációra koncentrált. Mindkét félnél páran munkahelyet váltottak, és 1966 folyamán javult a helyzet. De ettől még az emlékeztetők léteztek, és a tűz, valamint a North American alkalmazottaktól a vacak kivitelezésre érkezett panaszok inkább tűntek álcának, főképp, miután Jim Webb kijelentette, hogy soha nem is hallott a jelentésről. Mondale szenátor pedig ott ült, és a bizottság előtt idézett saját, külön bejáratú, kiszivárogtatott másolatából.
Webb visszament a központba, és megtalálta a Phillips-féle emlékeztetőt. Ennek egy része titkosítva volt, így nem hozhatta nyilvánosságra, de még csak a bizottság részére sem adhatta ki. Így aztán megpróbálta kiszivárogtatni Mondale-nek. Ez is visszafelé sült el. Végül pár emberrel egyetemben felkereste a Szenátust, és megkérdezték Mondale-t, miként bizonyíthatnák be, hogy nincs rejtegetnivalójuk. Amennyire tudom, Mondale-t nem igazán érdekelte a véleményük. Nem szívlelte a NASA-t, így megpróbált lehető legtöbb politikai tőkét kovácsolni ebből az esetből.

A vizsgálóbizottság 1967. április 9-én hozta nyilvánosságra a jelentését: ez 2375 oldalból állt, és meglehetősen súlyos dokumentum volt: közel 7 kilót nyomott. A jelentés leszögezte, hogy a bizottság nem tudta megállapítani a baleset konkrét okát. A tüzet feltételezhetően az okozta, amikor az egyik vezeték ismeretlen okból elekromos ívet húzott, ami aztán lángra gyújtotta a 100 százalékos oxigénnel feltöltött kabint. A jelentés szerint a tűz előidézésében közrejátszhatott a „parancsnoki egység tervezése és a minőség-ellenőrzés terén tapasztalt hiányosságok, illetve a nem megfelelő színvonalú kivitelezés”. Ellenőrizetlen és minősítés nélküli berendezések voltak például az Apollo kabinjában, így többek között gyúlékony anyagok is. Sok biztonsági tesztet egész egyszerűen nem végeztek el, és az indítóállás nem rendelkezett megfelelő tűzvédelmi berendezéssel sem. Az egyik legsúlyosabb probléma az volt, hogy senki nem tartotta „veszélyesnek” az indítóálláson végrehajtott kábel nélküli tesztet („plugs-out”), és ezt tükrözte a gyakorlat is. Ennél szókimondóbb dokumentumot kormányzati ügynökség még nem készített.

Pár nap múlva a képviselőházi meghallgatások nem sokat segítettek. Floyd Thompsont és a bizottság tagjait vonták először kínpadra. A következő egy hónapban négy másik ülésre is sor került, ezek során Müller, Phillips, Seamans és Berry is vallomást tett, a North American részéről pedig Lee Atwood és Dale Myers. A meghallgatások egy részén én is jelen voltam. A mieink felmentek, és azonnal kereszttűzbe kerültek, ez különösen Frank Bormanre volt igaz, aki nagyon nyíltan beszélt. De ettől még nem volt könnyű végignéznem az egészet. Még az űrprogrammal szimpatizáló kongresszusi képviselők is találtak okot a kritikára, és az Apollo-program beszállítóinak kiválasztási folyamatát is megkérdőjelezték.

Az egyik mélypont az volt, amikor a North American részéről John McCarthy felvetette Gus felelősségét: szerinte Gus véletlenül is előidézhette a tüzet azzal, hogy az Apollo kabinjában belerúgott egy kilazult drótba. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy McCarthy csak John Davis georgiai képviselő kérdésére próbált válaszolni.)
Gusnak a Mercury-űrhajó ajtajával történt afférja után ezzel azt a képet erősítette, mintha Gus valamiféle balek lett volna. Ez nagyon feldühített engem, és nem csak én voltam ezzel egyedül. Főképp az dühített, hogy a történetnek semmi alapja nem volt: merő találgatás volt az egész – arról nem is beszélve, hogy egyenesen fizikai képtelenséget feltételezett. Emellett azért is haragudtam, mert Gus nem volt ott, és nem védekezhetett úgy, mint a Liberty Bell-lel történtek után.

Ezzel már pár kongresszusi képviselői szerint is túlmentek minden határon. Különösen James Fulton pennsylvaniai képviselő állt ki Gus mellett. De ezzel is csak pár napig foglalkozott a sajtó - elvégre minden csoda három napig tart.
A tűz, az azt követő vizsgálat, valamint az Apollo-űrhajó áttervezése tette lehetővé számunkra, hogy a Kennedy elnök által megszabott határidőn belül eljussunk a Holdra. Nem tudom, mi lett volna, ha nem lett volna tűz. Megcsináltuk volna, csak más jellegű problémák adódtak volna."