Milyen gyerekkor az, amikor esténként apuka vadászgéppel jön haza a munkából, és köszönésképpen megbillenti a gép szárnyát a ház fölött? Deke Slayton fiának épp ilyen gyerekkora volt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Július első hetét Washington D.C.-ben töltöttük, ahol egy NASA által szervezett politikai haknin vettünk részt. Lefotóztak Alexander Wiley-vel, aki Wisconsin állam – a szülőhazám – szenátora volt. Július 8-án, szerdán pedig kiválasztásunk óta az első közös sajtótájékoztatóra is sor került. (Május végén esküdtünk fel a Kongresszus előtt. Szerintem erre csak azért volt szükség, hogy megnézhessenek minket maguknak.)
Ezidőtájt kissé megkopott a fénye a dolgoknak. A NASA épp bejelentette, hogy elmarad a Mercury-Jupiter szuborbitális küldetése, mivel semmi szükség nincs rá. Ugyanakkor az Atlas további csúszások elé nézett, így az első ember legkorábban 1961-ben állhatott földkörüli pályára.
Nekünk is voltak gondjaink. Néhányan közülünk csöndesen elégedetlenkedtek az elmaradt napidíj miatt, meg azért, hogy elmaradtak szintentartó repüléseink, mivel egyáltalán nem voltak gépeink.
A seregben akkoriban – és ez ma még mindig igaz – havonta bizonyos mennyiségű repülési idő után járt pluszpénz. 1959-ben egy Légierőnél dolgozó százados esetében ez négy óra volt, amiért havonta 190 dollárt kapott. Engem a jövedelemcsökkenéstől a „háromhavi szabály” mentett meg, ami lehetővé tette, hogy áprilistól kezdve május, június és július között osszam szét extra repülési időmet, viszont ebből a keretből is kezdtem kifutni. Itt álltunk heten, valamennyien veterán pilóták, és időnk nagy részét repülőtereken töltöttük, miközben csomagjainkra vártunk. És ezzel együtt a pénzünk is csökkent.
Nos, kiruccanásunk alkalmával a Washington Post pár riportere félrevonta Gordo-t egy sarokba, és Gordo nemhiába Gordo: az egész ügy napvilágra került. Meglehetősen nagy port kavart. A Kongresszusban egyesek hálátlannak tartottak minket, mások szerint a NASA szúrja ki a szemünket aprópénzzel. És szegény Shorty Powers rengeteg időt tölthetett azzal, hogy megpróbálja cáfolni az „asztronauta-morál” mélyrepülésével kapcsolatos híreszteléseket.
Pár hét leforgása alatt engedélyt kaptunk pár T-33-as gép használatára – ez volt az F-86 Sabre oktatóverziója; ezeket a Légierő Langley-i Légibázisának főhadiszállására csoportosították át. Egy ideig velük repültünk, különösen Gus és én használtuk őket előszeretettel. Felpattantunk rájuk szombaton, és minden különösebb cél nélkül felszálltunk, átrepültük az országot, amíg csak fenékkel bírtuk a dolgot. Aztán megszálltunk valahol, és másnap jöhettünk visszafelé. Előfordulhat, hogy rövid idő alatt összejön a harminc repült óra, és mire hazaérsz, egy ideig rá sem bírsz nézni a repülőkre. De nekünk ez volt a dolgunk.
Egy idő múlva pár F-102-es is hozzánk került, ezek picivel jobbak voltak a T-33-asoknál. Végül pedig pár kétülésest is kaptunk, az F-106-osokat.
Más hangok – Kent Slayton
Amikor Langley-ben laktunk, apám sokat volt távol, ilyenkor általában repült. A programja rendszerint úgy alakult, hogy vacsoraidőre ért haza, és a házunk fölött repült el.
Így aztán anyámmal esténként kimentünk a szabadba, hogy megnézzük. Ilyenkor általában megbillentette a gép szárnyát, ezután anyával visszamentünk, és nekiláttunk a vacsora elkészítésének, tudva, hogy amikorra apa hazaér, kész lesz a vacsora is.
Egy nap, amikor Apa fölénk ért – nem tudom, mi üthetett belé – nem csak megdöntötte a gép szárnyait, hanem begyújtotta az utánégetőt is. Bamm! Jó pár ablak betört, a srácok pedig sikoltozni kezdtek.
Nagyon élveztem. Fel-le ugráltam, és teli torokból üvöltöttem: „Ő az Apám! Ő az Apám!” Anyám persze befelé terelgetett a házba, miközben azt kiabálta: „Nem, nem ő az!” Azt hiszem, apa kapott egy strigulát ezért a húzásért."
