1959. április 27-én, hétfőn reggel a Mercury-asztronauták munkába álltak. Mivel nagy versenyben ők heten lettek a NASA kiválasztott űrhajósai, alapjáraton nem versengtek egymással - ami a berepülő pilóták esetében nagy szó. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Gus-szal szomszédok lettünk. Wally pár házzal lakott arrébb Gustól, csak a másik irányban. (Wally épp a háza előtt állt, amikor megérkeztünk lerobbant furgonunkkal. Azzal fogadott minket, hogy úgy nézünk ki, mint egy rakás oklahomai bevándorló.) Így aztán általában együtt jártunk Langleybe. Valószínűleg senkit nem lep meg, hogy kezdetben ők lettek a legjobb barátaim.
1959. április 27-én, hétfőn reggel a Mercury-asztronauták munkába álltak. Mivel valamennyien átmentünk a rostán – a kiesett srácok bánatára – ezért alapjáraton nem versengtünk egymással. Mindent csoportosan csináltunk. Első irodánk a Langley Field keleti oldalán lévő I. világháborús épületben volt, legelső teendőnk pedig a NASA és a Mercury tanulmányozása volt.
A NASA igazgatója Keith Glennan, helyettese pedig egy régivágású pali volt a N.A.C.A.-tól: Hugh Drydennek hívták. Dryden alá tartozott a Space Task Group, ennek Bob Gilruth volt az igazgatója. Gilruth Chuck Mathews-zal (a Mercury Műveleti Részleg vezetője), Max Faget-vel (Flight Systems) és Jim Chamberlinnel (Engineering/Contract Administration) dolgozott együtt. Pár hónappal azután, hogy odakerültünk, Gilruth átigazolta Walt Williamst az Edwardsról a Műveleti Részleg élére. Williams és egyik mérnöke – Christopher Columbus Kraft – közösen hívta életre a „repülési igazgató”-munkakört.
A NASA-ban akkoriban az volt csodálatos, hogy kicsi volt, bürokratikus értelemben pedig gyors. Egy Mercury-n dolgozó mérnöknek nem kellett végigkilincselnie a hierarchiát, ha mondjuk Gilruth-tal vagy Faget-vel akart beszélni. 1960 nyarán – egy évvel a Mercury kezdete után – még mindig csak hétszázan dolgoztak itt, ami a hasonló kaliberű projektekhez képest nem számított soknak.
A szervezet – legalábbis, kezdetben – egy rakás, közszférában szokásos szabály alól is mentesült: az alkalmasnak ítélt embereket tetszés szerint vehette fel, a betöltendő állást pedig nem kellett közlönyben megjelentetni, hogy aztán a kormányzati szervek részéről érkező jelöltek elsőbbséget élvezzenek – ami időigényes folyamat volt. (Végül pár tucat srác került hozzánk a leállított kanadai vadászgép projektből, így például Jim Chamberlin, aki a Gemini űrhajó főtervezője lett a későbbiekben. Ez nem történhetett volna meg egy másik kormányzati szerv esetében, ahogy manapság már a NASA-nál sem.) Úgy alakult, hogy éveken át együtt dolgoztam Gilruth-tal, Faget-tel, Mathews-zal és Chamberlin-nel. A pokolba is, közülük Max Faget-vel még mindig kollégák vagyunk.
Közvetlenül a Langley-ben állomásozó Bob Gilruthnak jelentettünk. Ő minnesotai volt, mackós alkata azonban cincogó hanggal párosult, emiatt aztán az emberek jobbára alábecsülték. Már javában a negyvenes éveit taposta, amikor csatlakozott a programhoz – korábban, a II. Világháborútól kezdve transzonikus kutatással foglalkozott – ez a MACH 1 környékén lévő sebességtartományt jelenti.
Később, egy rakás fiatal mérnökből álló csapat munkáját irányította a N:A.C.A. Pilóta nélküli Repülőgép Fejlesztő-részlegénél. A múltjában semmi nem utalt arra, hogy egyike lesz azoknak, akik eljuttatják az embert a Holdra, mégis megcsinálta."
