"A repülés története útelágazáshoz ért, és az űrrepülés jelentette az új alternatívát. Lehetőséget kapok arra, hogy ne csak pilóta legyek, hanem űrpilóta, és egészen az alapoktól kezdve részt vegyek valami új és fontos dolog létrehozásában." Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Alan B. Shepard, Jr. írását közöljük:
"A New Hampshire-i East Derryben nőttem fel, ahol apám – a Szárazföldi Erők nyugalmazott ezredese – jelenleg biztosítási ügynökként dolgozik. Habár a repülés nem annyira volt meghatározó gyerekkoromban, a műszaki cikkek mindenesetre nagyon jelen voltak életemben. Volt egy öt lóerős csónakmotorom, amit sokszor szétszedtem, majd ismét összeszereltem. Gyakran segítettem apámnak a barkácsolásban – ami elég gyakorta előfordul egy kis mezőgazdaságból élő városban. A középiskolán egy barátommal sokszor kibicikliztünk a repülőtérre, ami olyan 15 kilométerre volt a várostól, és furábbnál furább melókat csináltunk a hangárban abban a reményben, hogy cserébe egyszer-kétszer felvisznek majd repülni. Repülőmodelleket is előszeretettel készítettem. Úgyhogy a repülés elég hamar felkeltette az érdeklődésemet.
Amikor Derryben elvégeztem a Pinkerton Akadémiát, egy évig a New Jersey-i Admiral Farragut Akadémián tanultam, hogy felkészüljek az Annapolisra. A Haditengerészeti Akadémián 1944-ben szereztem diplomát. A Haditengerészetnél az volt a szabály, hogy még a leendő repülősöknek is előbb a tengeren kellett szolgálniuk, így eltöltöttem némi időt a Csendes-óceánon egy romboló fedélzetén a II. Világháború végnapjaiban. A floridai Corpus Christi és Pensacola haditengerészeti iskoláiban kaptam pilótakiképzést. Aztán egy vadászszázadhoz kerültem, Norfolk közelébe, és 1948 és 1949 folyamán kétszer is Földközi-tengeri repülőgép-hordozók fedélzetén szolgáltam.
Repülős pályafutásom 1950-ben kapott nagy lendületet, amikor még mindig százados voltam, és az a szerencse ért, hogy bekerülhettem a Haditengerészet berepülő pilóta iskolájába, Patuxent Riverben. Ez igazi főnyeremény volt, pláne, egy fiatal tiszt számára. Csak hármunkat választották ki erre a feladatra. A Patuxentben töltött kétéves szolgálatom során olyan fejlett haditengerészet repülőgépeket tökéletesítésében vettem részt, mint amilyen az F2H-3 Banshee, az F3H Demon, az F8U Crusader, az F11F Tiger, az F4D Skyray és az F5D Skylancer. Nagy magasságú repülésekben is volt részem, ahol fénnyel és a légtömeggel kapcsolatos vizsgálatokat végeztem az észak-amerikai kontinens fölött, és részt vettem az első, szögben elfordított fedélzet tesztelésében is egy repülőgép-hordozó fedélzetén – az alapötletet a britektől vettük kölcsön a fedélzet jobb kihasználása érdekében. Egy ideig műveleti tiszt voltam egy nyugati part mentén állomásozó éjszakai vadászszázadban, majd 1953 és 1956 között egy Csendes-óceáni repülőgép-hordozón teljesítettem szolgálatot.
Ez utóbbi, valamint az új gépek tesztelése során szerzett tapasztalataim megedzették reflexeimet. Egy alkalommal a koreai partok mentén épp éjszakai repülésen vettem részt, feladatom néhány beazonosítatlan repülő feltartóztatása volt, hogy megállapítsam, hova valók. A felhők fölött repültem, de aztán ismét alászálltam a rossz időbe. A látótávolság korlátozott volt, és kissé letértem az útvonalamról, ahogy a sötétben próbáltam megtalálni a repülőgép-hordozót. Pár pillanat erejéig arra gondoltam, hogy nagy bajban vagyok. „Kezdesz kifogyni az üzemanyagból” – mondtam magamnak. „A rádiónavigációs berendezések nem működnek megfelelően. Meg kell kockáztatni a kényszerleszállást a sötét vízre.”
Aztán rájöttem, hogy ezzel a gondolkodással nem megyek semmire. Tudtam, hogy le kell higgadnom, és ki kell hozni a legtöbbet a megmaradt műszerekből, és követni kell az évek során megtanult lépéseket. Az előttem álló feladatra összepontosítva, a rajtam eluralkodó félelem kizárásával végül visszataláltam az útvonalra, megleltem a hajómat, és sikeresen landoltam.
Második patuxenti szolgálatom után, ahol berepülő repüléssel foglalkoztam, az a szerencse ért, hogy beiskoláztak a newporti Naval War College-ba, hogy felfrissítsem elméleti ismereteimet. Ezután személyzeti tiszt lettem az Atlanti Flotta norfolki Főparancsnokságán, ahol a flotta repülőgép állományának készültségéért feleltem. Ez elég szerteágazó munka volt, de rengeteg szállal kapcsolódott a repüléshez. Úgy éreztem, hogy nagyon jó esélyeim vannak arra, hogy kábé egy év elteltével egy repülőgép-hordozó századparancsnoka legyek, és ismét tengerre szálljak.
Ahogy arra Wally Schirra is rámutatott, egy repülőszázad irányítása minden haditengerész pilóta fő célja. Fiatalokkal dolgozol együtt, és közvetlenül részt veszel a Haditengerészet küldetéseiben. Az évek során kifejlesztett vezetői képességeidre kell hagyatkoznod, és eközben felkészíted magad egy még nagyobb felelősséggel járó, jövőbeli posztra. Amikor a Mercury-program előkerült, fölöttébb elégedett voltam kilátásaimmal – noha semmiképp sem a babérjaimon ültem. Néhány leendő asztronauta-társamhoz hasonlóan nekem sem volt könnyű dolgom, amikor dönteni kellett.
A hivatalos tájékoztatót megelőzően csak az újságokban olvastam a Mercury-programról. A NASA nyilvánosságra hozta az Asztronautákkal kapcsolatos elvárásait, és tudtam, hogy én minden szempontból eleget teszek a feltételeknek. Azt gondoltam, hogy talán majd megkeresnek, és megkérdezik, érdekel-e a dolog. Mint kiderült, pontosan ezt is tették. De a vezénylés elkeveredett valahova – pár napig másvalaki íróasztalán dekkolt – én pedig kezdtem azt hinni, hogy megfeledkeztek rólam, vagy kizártak a mezőnyből. A vezénylés végül megérkezett: ebben az első eligazításra hívtak meg, én pedig nagyon megörültem. Aznap este hosszasan meghánytuk-vetettük a dolgot feleségemmel: mitévő legyek, ha kiválasztanak? Végül Louise ezt mondta: „Miért engem kérdezel? Úgyis tudod, hogy meg fogod csinálni.” Louise mindig, mindenben támogatott engem, és biztos voltam abban, hogy ezúttal is mellettem áll.
Mindenesetre kikértem főnököm, egy haditengerész ezredes véleményét. Azon töprengtem, hogy haditengerész karrieremet mennyiben érinti majd, ha eltöltök némi időt a Mercury-programban. A százados azt mondta, hogy szerinte nincs vesztenivalóm, és a Haditengerészet szemszögéből csak hasznos lehet, ha ezekkel az új trendekkel közelebbről megismerkedem. A repülés története útelágazáshoz ért, és az űrrepülés jelentette az új alternatívát. Lehetőséget kapok arra, hogy ne csak pilóta legyek, hanem űrpilóta, és egészen az alapoktól kezdve részt vegyek valami új és fontos dolog létrehozásában.
Anélkül, hogy túlontúl védeni akarnám a mundér becsületét, az igazat megvallva nagyon reméltem, hogy sikerül bekerülni a programba. Egy lehetőségnek tartottam, amivel a hazámat szolgálhatom. És szerintem mindenki késztetést érez arra, hogy olyasmivel foglalkozzon, amivel előtte még senki más – a késztetés, hogy elsők legyünk, és felvegyük a kesztyűt, majd utána próbáljunk megfelelni. Rádöbbentem, hogy mennyi mindent jelent ez a program az ország presztízse és hangulata szempontjából. És éreztem, hogy ehhez szívesen hozzájárulnék a rendelkezésemre álló tudással és tapasztalattal. Természetesen, hatalmas önbizalombomba lenne számomra tudni, ha az általam választott szakterületen megállom a helyem. Mindenkinek szüksége van erre. De a vizsgálatok nem voltak egyszerűek, és korántsem voltam biztos abban, hogy végül bekerülök a csapatba.
Számomra bizonyos szempontból a legkeményebbek a pszichológiai vizsgálatok számítottak. Az igazat megvallva, nem szeretek önmagam fényében sütkérezni, és nem volt számomra egyszerű feladat saját érzéseimet elemezni, vagy kitalálni, hogy pontosan mire gondolok, és miért. Az ilyen jellegű kérdésekből rengeteg volt – és bárhogy is fogalmazták meg őket, mindig ugyanaz volt a lényegük: kezdtek ismétlődni és unalmassá válni. Nem mondhatnám, hogy önbizalomhiánytól szenvedek, de nagy kihívást jelentett számomra többet mondani magamról, mint amennyit már eleve tudni lehetett a kartonjaimból.
A végére úgy éreztem, hogy elég jól teljesítettem a fizikai állóképesség felmérésén. A vizsgáztatók nagyon komolyan vették a dolgot, és megpróbálták csoportom tagjait elkülöníteni egymástól, hogy ne beszélhessük meg a tapasztalatainkat. És igencsak melegen javasolták, hogy egyáltalán ne folytassunk eszmecserét egymással, mivel ezzel befolyásolnánk a tesztek érvényességét. De nagyon közel laktunk egymáshoz, és azt hiszem, hogy a különböző emberek viselkedéséből ki tudtam olvasni, hogyan teljesítettünk.
Gordon Cooperrel az első vizsgált csoportba kerültünk, így az összes pályázó közül nekünk kellett a legtovább várni az eredményre – február harmadik hetétől kezdve egészen április 2-ig. Akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy a NASA nem tizenkét Asztronautát választ ki, mint azt eleinte gondoltuk, hanem csak hatot vagy hetet. Kezdtem még jobban kételkedni az esélyeimet illetően.
Csütörtök reggel volt, amikor megtudtam a döntést. Épp indulófélben voltam norfolki irodámban, hogy Louise-szal Bostonban töltsünk egy hosszú hétvégét – esküvőre voltunk hivatalosak – amikor megcsörrent a telefon. A vonal végén Mr. Donlan volt a NASA-tól. Először megkérdezte, hogy még mindig akarok-e Asztronauta lenni. Igennel feleltem. Aztán megkérdezte, hogy hétfőn munkába tudnék-e állni. Azt mondtam, hogy tudnék, és hatalmasat kurjantottam, miután letettem a kagylót,– rajtam kívül nem volt senki más az irodában. Nagyon boldog voltam. Louise-t nem értem utol telefonon, így sikerült úgy haza autóznom, hogy útközben nem ütöttem el senkit, és nem szegtem meg a Kreszt. Louise-szal megöleltük egymást, amikor elújságoltam neki a történteket. Láttam rajta, hogy ő is épp annyira örül, mint én magam. Aztán Bostonba repültünk, szüleim és nővérem a repülőtéren vártak ránk. Amikor magunkban voltunk, annyit mondtam: „Képzeld, Mama – otthagyom a Haditengerészetet.” Annyira megdöbbentette a hír, hogy sietve hozzátettem: csak átmeneti változásról van szó."
