Az ötvenes évek végén egy vadászpilótának nem volt könnyű eldönteni, hogy átnyergel-e asztronautának. Pláne, ha még a karrierje is szépen alakult. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Virgil I. Grissom írását közöljük:
"A karrierem nagyon szépen ívelt, amikor a Mercury-program bekopogtatott az ajtómon, és nehéz döntés elé néztem. Úgy véltem, hogy nekem van a Légierőnél az egyik legjobb munkám, ahol nagyon klassz emberekkel dolgozom együtt. Wright-Pattersonban, a berepülő pilóta központban állomásoztam, és sokféle géptípussal repültem, és különböző tesztrepüléseket hajtottam végre velük.
Ez olyan állás volt, aminek minden pillanatát élveztem. Így aztán elég sok kérdés felvetődött bennem. Azután, hogy három vagy négy évet eltöltök a Mercury-programban, vajon pályakezdőként kezdhetek mindent elölről, ha visszatérek a Légierőhöz? Ez volt az egyik probléma. A másik az volt, hogy sokakat – köztük engem is – az űrprogram jóval inkább egy akrobatamutatványra emlékeztetett, semmint komoly kutatásra. Kívülállóként szemlélve a dolgokat úgy tűnt, mintha csak egy passzív utast kerestek volna. Az pedig nem akartam lenni. Ahhoz túlzottan szerettem repülni. És sohasem voltam valami nagy science-fiction vagy Buck Rogers rajongó. Jobban érdekelt a jelen, és nem az foglalkoztatott, hogy mi lesz a következő évszázadokban.
Ugyanakkor minél többet megtudtam a Mercury-programról, annál inkább azt éreztem, hogy a segíthetek. Kölyökkorom óta érdekelt a mérnöki pálya – még mielőtt tudtam volna, hogy mi is az egyáltalán. Úgy véltem, hogy épp elég pilótamúlt van a hátam mögött, hogy bármilyen éles helyzetben megálljam a helyem. Igazság szerint, átkozottul jól tudtam, hogy képes vagyok rá.
1944-ben kadétként álltam a Légierő szolgálatába, rögtön azután, hogy elvégeztem a középiskolát az indianai Mitchellben, ahol apám a Baltimore & Ohio Vasúttársaságnál dolgozott. Nem sokkal azután, hogy beléptem a Légierőhöz, felismertem, hogy jóval több műszaki tudásra van szükségem, ha előrébb akarok jutni. Így aztán katonai pályámat átmenetileg megszakítva a Purdue Egyetemen gépészmérnök diplomát szereztem. Ekkorra már nős voltam, és tanulmányaim alatt feleségem, Betty telefonos kisasszonyként vállalt munkát, hogy meg tudjunk élni. Amikor megszereztem a diplomám, visszatértem a Légierőhöz, befejeztem a kadét kiképzésemet, majd megszereztem a pilótajelvényemet.
Nem sokkal ezután Koreába küldtek, ami kiváló tapasztalatszerzésnek bizonyult a jövőre nézve. Mandátumom száz bevetésre szólt – vagy amíg ki nem lőnek: bármire is jöjjön előbb. Körbe-körbe üldöztük a MiG-eket, aztán a MiG-ek üldöztek minket, és általában engem ért több találat, mint őket. Azt gondoltam, hogy az űrrepülés ennél biztosan nem lehet veszélyesebb. Hozzászoksz ahhoz, hogy uralkodj magadon ilyen helyzetekben, amikor a halál az ajtón kopog. Meg vagy rémülve, de rájössz, hogyan vigyázz magadra.
Az egységünknél létezett egy szabály. A pilótáknak mindaddig állniuk kellett a barakkok és a futópálya közt minket szállító buszon, amíg egy MiG-pilóta közvetlenül rá nem lőtt valakire. Én már a második bevetésem után ülve utaztam. És még kilencvennyolc várt rám. Általában kísérőként vettem részt a bevetéseken, és oldalról biztosítottam a többi pilótát. Árgus szemmel figyeltem, hogy mikor kerül elő egy MiG. Egyszer-egyszer egy mumus rajtunk ütött, és tüzet nyitott ránk, még mielőtt egyáltalán észrevehettük volna. Ilyen helyzetben nincs idő a rémületre. Épp annyi időd volt, hogy értesítsd a kötelékvezetőt a rádión – ott helyben – és higgadtan tájékoztasd arról – anélkül, hogy a frászt hoznád rá – hogy ideje gyorsan kitörni, és elhúzni onnan. Arról sem volt szabad elfelejtkezni, hogy melyik irányba törjön ki. És meg kellett bizonyosodni, hogy a megfelelő hívójelet használod, nehogy a többi gép törjön ki egyszerre, ezzel meghiúsítva az egész küldetést. Az általam kísért kötelékvezetők egyszer sem ütköztek nekem, sem másnak.
Amikor visszatértem az Államokba, fiatalabb pilótákat kezdtem oktatni. Ez ha lehet még veszélyesebb volt a bevetéseknél. Ott ugyanis legalább annyit tudni lehetett, hogy a MiG-ek mire készülnek. A srácok közül viszont páran elég tapasztalatlanok, és néha felelőtlenek is voltak, így fürge észjárásra és józan tettekre volt szükség, máskülönben mindketten belehalhattunk. Emlékszem, hogy egyszer egy fiatal kadét társaságában repültem kétüléses oktatógépünkben. Egy másik gép mellé kellett szegődnie, én a hátsó ülésből figyeltem, mit csinál. Egy ilyen manővert nagy sebességgel indítunk. Aztán visszavesszük a gázt, és a másik gép mellé siklunk anélkül, hogy túlrepülnénk, vagy túl sokáig tötyögnél. A kadétom viszont nagyon gyorsan indított, majd visszavette a gázt. De a csuklóján egy azonosító szalagot hordott, és ez a nyomorúság beakadt a fékszárnyak irányítókarjába.
A fékszárnyak nagy sebességen nyíltak ki, az egyik azonban nem bújt ki teljesen. Elvesztettük egyensúlyunkat, és azonnal pörögni kezdtünk. Ott rögtön nem tudtam, mi történt. Azt sejtettem, hogy őrült kadétom okozta a pörgést, így átvettem az irányítást. De a forgás akkor sem szűnt meg, amikor már én repültem a gépet. Tapasztalatból tudtam, hogy ilyesmit csak pár dolog okozhat. Így azonnal a fékszárny irányítókarjához nyúltam. Az egyik fékszárny nagyjából félútról visszament, így most már legalább valamennyire ura voltam a gépnek, és egy darabban sikerült visszatérnünk a bázisra. Ez pont olyan helyzet volt, amikor nincs idő az ijedtségre, amíg le nem szállunk a földre, vagy vissza, a barakkokhoz. Aztán csak annyit tehetünk, hogy egy sör mellett átgondoljuk a történteket.
Miután oktatói pályafutásomat befejeztem, eltöltöttem némi időt a Légierő iskoláiban: repülőmérnöknek tanultam és a kísérleti tesztrepüléssel ismerkedtem. Később Daytonban berepülő pilóta lettem, ahol az új vadászgépek kipróbálása volt a feladatom. Amikor megkaptam a washingtoni meghívót, és megtudtam, miről is van szó, okvetlen meg akartam hallgatni, hogy mi mondanivalójuk van a Mercury-programról. Be kell vallanom, hogy elég szkeptikus voltam.
Aztán az egyik haverom, akivel még Wright-Pattersonban dolgoztam együtt, egy héttel előttem vett részt a NASA tájékoztatóján. Olyan lelkesen tért vissza Daytonba, hogy azt gondoltam, biztos van valami perspektíva a dologban. A következő héten aztán én is részt vettem egy hasonló tájékoztatón. És a program még inkább elnyerte a tetszésemet. Úgy véltem, hogy a program keretei között rengeteget tanulhatok majd a repülésről, ha elsőként állok földkörüli pályára – de akkor is, ha utolsóként. Azt gondoltam, hogy talán én is hozzá tudok járulni szerény mértékben a program sikeréhez. Nem tartottam magamat túl esélyesnek, amikor megláttam versenytársaim közül párat. Jó csoport volt, én pedig nagyon tiszteltem őket. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam a NASA egy-két vizsgálatán.
Egyedül a futópad volt az, ahol nem teljesítettem valami túl jól. A pulzusom percenként kétszáz volt, amikor az orvosok leállították a vizsgálatot. Nagyot csalódtam magamban, és azt éreztem, hogy ennél jobban kellett volna mennie. Ugyanakkor szerintem elég jól megálltam a helyem az „Idióta Dobozt” illetően. Ez egy lámpákkal, gombokkal és karokkal telepakolt műszerfal volt, amit nyomkodni és húzkodni kellett. Szerintem minden hibát beleépítettek, ami csak eszükbe jutott, és valaha elromlott a Légierő bármelyik gépén. Minden fáziskésésben volt, fények világítottak, közben berregett, ezalatt pedig megfigyeltek minket, hogy miként reagálunk ilyen necces helyzetben. Mérték, hogy milyen gyorsan forog az agyunk, és az ujjaink anélkül, hogy belezavarodnánk. Az orvosok kartonjainkból már nagyjából ismerték, mire vagyunk képesek, de a saját szemükkel is meg akartak bizonyosodni róla. Szerintem az volt bennük, hogy ekkor már kissé idősebbek voltunk, és talán jobban kapkodunk. Ez a vizsgálat nem volt könnyű.
Ezzel szemben a hőkamra egyszerű volt. Noha körülbelül 57 Celsius fokra hevítettek engem, végig sikerült megőriznem nyugalmamat, és közben a Reader’s Digest egyik régi számát lapozgattam, amit korábban már jó párszor elolvastam, csak hogy ne unatkozzam. Egy tévékészülék is volt a szobában, ahol felvettük a szkafandert. Hang nem volt hozzá, így a képeket néztem a vizsgálat alatt.
A pszichológiai tesztek nagy megpróbáltatást jelentettek a számomra. Megpróbáltam semmivel sem többet elárulni magamról annál, amennyit a dilidokik feltétlen tudni akartak. Legalábbis, hideg fejjel csináltam végig, és próbáltam elkerülni a csapdákat. A leghalványabb sejtésem sem volt, hogy mire megy ki a játék, de őszinte próbáltam lenni velük, és egyenes válaszokat adtam az orvosoknak, egyszer sem kalandoztam el messzire a témától. A vizsgálatok végén optimistán tekintettem a jövőbe. Hellyel-közzel összehasonlítottam a csoport pár tagja által készített jegyzeteket az enyéimmel, és arra a következtetésre jutottam, hogy én is legalább olyan jól megállhattam a helyem, mint ők.
Miután kiválasztottak, előfordult, hogy éjjel, amikor az ágyamban fekve a kapszula és a gyorsítórakéta járt a fejemben, olykor-olykor megkérdeztem magamtól: „Most tulajdonképpen mi a fenéért is akarsz arra az izére felülni?” Különösen akkor jutott ez az eszembe, amikor Betty-re és a két fiamra gondoltam. De tudtam a választ: a maga szakterületén mindenki szeret elismert embert lenni. A hadseregben hivatásos tiszt voltam – és szerintem a nagyon hazafias fajtából. Ha az országom úgy döntött, hogy erre az új küldetésre én egyike vagyok a felkészültebbeknek, akkor büszkén vállalom a feladatot, és örülök, hogy segíthetek. Valószínű, hogy a felfedezés öröme és a kalandvágy is közrejátszott a döntésemben. Ahogy egyik barátomnak mondtam, amikor megkérdezte, hogy miért csatlakoztam a Mercury-programhoz: azt hiszem, ha 150 évvel korábban születtem volna, valószínűleg felkerekedtem volna, hogy megnyissam az utat a kontinens nyugati része felé."
