Nem egyszerű, amikor a hajóparancsnok nem hiszi el, hogy beosztottját percekkel a kihajózás előtt a világűrbe akarják küldeni. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Scott Carpenter írását közöljük:
"Akadt más is, ami miatt fájt a fejem a Mercury-programmal kapcsolatban. Épp tengeri szolgálatra voltam előjegyezve, ezen minden haditengerész tisztnek át kell esnie, független attól, hogy repülős vagy tengerész. De ekkor felderítő tiszt mivoltomban szolgáltam a repülőgép-hordozó fedélzetén, és nagyon nem akartam kihajózni velük. Hosszú időre nélkülöznöm kellene a családomat. Ahogy a repülést is. A hajón irodai munkára lennék kárhoztatva. Ez meglehetősen komor kilátás volt egy olyan ember számára, aki úgy szeretett repülni, mint én.
Már a tengeren voltam, amikor kaptam egy levelet a Haditengerészet Személyügyi Hivatalától, Washingtonból. A levél valahogy így szólt: „Ön rövidesen az OP-05-tel kapcsolatban Washingtonban parancsot kap majd egy különleges projektről. Kérjük, ne beszéljen erről senkinek, és ne találgassa a parancsok célját, mivel veszélyeztetheti a projekt sikerét, ha tudnak.” Mindössze ennyit tudtam. Nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, de azért senkinek sem beszéltem erről. Másnap, amikor a postagép megérkezett, a parancsokat is megkaptam. Mivel most már felderítőként dolgoztam, mindenki azt hitte, hogy Washingtonba rendeltek valamilyen eligazgatásra. Én magam is erre gondoltam.
Repülővel szállítottak el a hajóról, és amint leszálltam, felhívtam Rene-t, a feleségemet, majd hazavonatoztam, és megmutattam neki a parancsokat. Elképzelni sem tudtuk, hogy mi lehet ez a titkos projekt. De másnap, amikor a Los Angeles-i repülőtérre mentem, hogy felszálljak egy Washingtonba tartó járatra, kezembe akadt egy Time magazin, amiben az állt, hogy 110 megfelelő képesítéssel rendelkező pilótát a Pentagonba rendeltek, hogy kiválogassák közülük azokat, akik alkalmasak az emberes űrrepülésre. Nagy Ég! Lehetetlenségnek tartottam, hogy én is köztük legyek. Pár barátommal találkoztam a washingtoni repülőtéren, és amikor megbeszéltük a Time-cikket, megkérdezték, hogy döntenék, ha tényleg erről van szó. Nincs alternatívám – feleltem.
A csoportnak, amibe kerültem, Pirie admirális tartott eligazítást arról, hogy mi is ez az egész program. Majd megkérdeztek minket, hogy szeretnénk-e még többet megtudni az egészről. Igennel feleltem, majd aznap éjjel felhívtam Rene-t. Ekkorra már ő is elolvasta a Time cikkét, és csak ennyit mondott a telefonba: Nos, az, vagy nem az? Azt mondtam: „Igazad volt, mit gondolsz róla?” Rene azt felelte, hogy „vevő a dologra”. Aznap éjjel nekiültem, hogy levelet írjak neki. Ebben elmagyaráztam neki, hogy soha nem fogok meggondolatlanságot csinálni, és hogy ez valami olyasmi, amivel nagyon szívesen foglalkoznék.
Aztán a kiválasztás első fordulója következett, ami egy hétig tartott. Majd azt mondták nekünk, hogy menjünk vissza szolgálati helyünkre, és majd értesítenek, ha második fordulóba továbbjutottunk.
Ismét tengerre kellett szállnom. A hajón minden nap vártam a levél érkezését, amiben tájékoztatnak arról, hogyan szerepeltem. De amikor egy teljes hét eltelt, és még mindig nem kaptam semmit, arra gondoltam, hogy biztosan már mindenkit értesítettek, aki megugrotta a lécet, és az elutasítást így akarják finoman a többiek tudomására hozni. Később kiderült, hogy a NASA tévedésből a Long Beach-i otthonunkba küldte a levelet. Rene egy keddi napon kapta meg. A lényege ez volt: Kiválasztottuk, hogy interjúkkal és tesztekkel folytassa a Mercury Projektben. Kérem, hívja ezt és ezt a washingtoni számot hétfő délig, ha folytatni kívánja. A megadott határidőhöz képest már egy nap késésben voltam. Így René Washingtonba telefonált, és elmondta, hogy folytatni kívánom. A további vizsgálatok miatt még kétszer visszatértem a szárazföldre, ezek során a harminckét jelölt létszámát leszűkítették hétre. Mialatt az eredményre vártam, újra hajóra kellett szállnom. A hajó ezúttal egy Long Beach-i kikötőben várakozott, és gyakorlatilag indulásra készen állt, hogy kihajózzon a tengerre egy újabb hat hónapos útra. Elég necces volt számomra a dolog.
Egy nappal a hajó indulása előtt a napos tiszttől azt az üzenetet kaptam, hogy hívjak fel valakit Newport Newsban. A vonal túlvégén Mr. Charles Donlan, a Mercury-program igazgatóhelyettese beszélt, ő felelt a csapat összetételéért. Mr. Donlan ennyit mondott: "Szeretnénk Önnel dolgozni". Mire én azt feleltem: "Nagyszerű, a csapatban én fogok a legkeményebben dolgozni." Majd visszamentem a hajóhoz. Nagyon boldog voltam. De még nem jött el az idő az ünneplésre. Rajtam kívül mindenki más épp becuccolt a hajóra, míg én a saját cókmókomat épp levittem a hajóról. A hajó kis híján készen állt az indulásra. Bementem a hajókapitányhoz, és azt mondtam neki, hogy bármelyik pillanatban megkaphatom az írásos parancsot, ami a NASA-hoz rendel, és, hogy telefonon már megerősítették ezt. Azt mondtam, hogy szerintem, el kellene hagynom a hajót. A parancsnok nem hitt nekem. Azt felelte, hogy hivatalos parancs nélkül nem hagyhatom el a hajót, és ha megkapom, abban az esetben is csak azzal a feltétellel enged el, ha megígérem, hogy a manőverek idejére visszaérek. Nyilvánvaló volt, hogy a kapitányt semmiről nem tájékoztatták. Elképzelése sem volt arról, hogy fontos programra jelöltek ki, ami az elkövetkező legalább három évben munkát ad nekem. Visszatelefonáltam a NASA-nak, és megmondtam nekik, hogy a hajóm 16 órán belül elindul, és ha tényleg engem akarnak felvenni a Mercury-program, jobban tennék, ha sietnének, és gyorsan leszednének a fedélzetről. A NASA-nál megígérték, hogy felhívják a parancsnokot az éjszaka folyamán, és felvilágosítják a helyzetről.
Eközben azt gondoltam, hogy bölcsen tenném, ha lemennék a partra, fognám a ruháimat, és visszavinném azokat a hajóra – mert ki tudja. A kapitányt felhívták, és a következő néhány órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam rendet vágni abban a káoszban, amit a felderítéssel foglalkozó részlegen épp készültem magam után hagyni. Egy nagyon fontos ellenőrzésre készültünk, ennek során a műveleti készenlétet akartuk kipróbálni, és senki nem volt, aki beugorhatott volna a helyemre, ráadásul a felderítés központja épp a hajó másik részére költözött, így teljes volt a zűrzavar. Szerintem mindenki meg volt győződve arról, hogy megőrültem, amikor lesétáltam a hajóról. Emlékszem, a szegény kapitány megkérdezte tőlem, hogy mi ez az egész, én pedig megkíséreltem összefoglalni neki a helyzetet.
„Egy Atlas rakéta csúcsán háromszor megkerülöm a Földet” – mondtam.
„Ejha” – felelte erre."
