„Tulajdonképpen egy csapat hétköznapi Supermant keresünk” – mondta a Légierő egyik tábornoka a Mercury-program kezdetén. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. Elsőként a John Dille, a Life magazin szerkesztőjének bevezetőjét közöljük:
"Ez a könyv az emberes űrprogramhoz hasonlóan jelentékeny csapatmunka eredményeként született meg. Szerzői, a hét asztronauta a Mercury-programban rájuk váró töménytelen feladatot felosztotta egymás között, és ezen kiadás előkészítése során is ugyanígy jártak el. Ahogy az olvasó rövidesen meggyőződhet róla, a könyv egyes szám első személyben íródott, tele van feszültséggel és kalanddal, visszaemlékezésekkel és meggyőződésekkel, tényekkel és véleményekkel, jó napokkal és rossz napokkal. Az asztronauták vették a fáradtságot arra, hogy leírják azokat a bonyolult műszaki problémákat, amiket – a téma legavatottabb szakértőiként – ők tudnak legjobban elmagyarázni másoknak.
A Life magazin szerkesztőségének – köztük ezen könyv szerkesztőjének is – privilégiuma volt, hogy közeli munkakapcsolatot ápoljon az asztronautákkal attól kezdve, hogy 1959 nyarán bekerültek a Mercury-programba. A jelen bevezető után a szerkesztő csak időnként, rövid megjegyzésekkel, dőlt szedéssel világítja meg azokat a pontokat, amik esetleg nem egyértelműek a személyes hangvételű beszámolókból. De mielőtt John Glenn átvenné a szót, az olvasót talán érdekelheti pár háttérinformáció a szerzőkről, amire ők nem tértek ki az általuk írott fejezetekben – vagy szerénységből, vagy mert egyikük sem olyan önhitt.
Való igaz, hogy a Mercury-program egyik leglenyűgözőbb része maguk az asztronauták. Milyen ember képes arra, hogy részben pilóta, részben mérnök, részben felfedező, részben kutató, részben kísérleti tengerimalac – és részben hős – legyen, és vajon azonos mértékben eleget tud-e tenni az időközben rárótt változatos és megterhelő feladatainak? Milyen az az ember, aki fizikailag elég erős ahhoz, hogy kibírja az űrutazás során ráváró hatalmas terhelést, és elég bölcs legyen ahhoz – más szempontból erős – hogy elviselje a nyilvános ünneplést, miután hazatér a világűrből? És mindenek fölött, milyen ember a legalkalmasabb arra, hogy segítsen meghatározni, milyen mérvű bátorságra és kitartásra, tapasztalatra és éberségre, látásra és intelligenciára lesz szükség, amire neki és társainak szüksége lesz, hogy eljussanak a Holdra, a Marshoz és egyéb távoli helyekre?
A NASA-t ugyanezek a kérdések foglalkoztatták 1958 őszén, amikor elkezdte kidolgozni az emberes űrrepülő program alapjait, és sok más egyéb sürgető kérdés mellett el kellett döntenie, hogy pontosan milyen emberekre lesz szükség a fülkében. A NASA első nekifutásra pár általános megállapításra jutott:
Ezeknek az embereknek merésznek és bátornak kell lenniük – és nem árt, ha erről a múltban is tanúbizonyságot tettek. Nyilvánvaló volt, hogy a világűr – az összes ismeretlennel együtt, kezdve a becsapódó meteoritoktól a perzselő sugárzásig – ellenséges környezet, és kockázattal jár az utazás egy új gépezettel, amivel még soha senki nem repült még korábban.
Ugyanakkor a bátorság önmagában nem elég. Ezeknek az embereknek stresszes helyzetben meg kell őrizniük nyugalmukat és leleményességüket. Ha egy új szerkezetet ilyen barátságtalan világban kell irányítaniuk, váratlan helyzetekben találhatják majd magukat, amit senki nem tud előre megjósolni: akármilyen fejlett is lesz az a technika, ami eljuttatja őket úti céljukig, majd vissza, lesznek pillanatok, amikor valami elromolhat, és saját kezükbe kell venni sorsuk irányítását.
Természetesen, fizikai értelemben is erősnek kell lenniük, hiszen az űrrepülés nagyon megerőltető, aminek során jóval nagyobb megterhelés éri őket, mint amivel a legtöbb pilóta találkozott, a légi ütközeteket is beleértve. Acélidegekre is szükség lesz. Az asztronauták nem lehettek érzelmileg instabilak, mivel egy vészhelyzetben kevésbé hatékonyan reagálnának.
Mindezen problémák figyelembe vételével, valamint a rendelkezésre álló információmorzsákkal felvértezve, a NASA ekkor már javában tervezgette az űrhajósokat a világűrbe juttató eszközöket, és ezek alapján az űrügynökség felállított egy követelményrendszert, aminek az asztronautáknak eleget kell tenniük:
Kifogástalan fizikai állapotú fiatalemberekre volt szükség, akik már elég érett gondolkodásúak. Negyven évnél húzták meg a felső határt. A NASA-nál ugyanis úgy gondolták, hogy az ennél idősebbeket legfeljebb csak egy-két űrutazáson lehetne bevetni, hiába rendelkeznek a szükséges ismeretekkel: amire ugyanis teljesen felkészülnek, épp elérik azt a kort, amikor hosszútávon pilótaként már csak korlátozott mértékben lehetne rájuk számítani. (Azóta az újabb asztronauták korhatárát 35 évre csökkentették.)
Az asztronauták 180 centiméternél nem lehetnek magasabbak. Ennek az önkényes feltételnek gyakorlati okai voltak, még akkor is, ha ezzel sok, 180 centiméter fölötti jelölt esett is ki csalódottan a mezőnyből – hiába feleltek meg minden más szempontból a követelményeknek. A kabint ugyanis ekkor már javában tervezték: ennek méreteit a kapszulát űrbe juttató, és rendelkezésre álló gyorsító- és hordozórakéták – a Redstone és az Atlas – paraméterei határozták meg. A kabin az alapjainál egészen pontosan 188 centiméter széles volt. Ezt azt jelentette, hogy a 180 centinél magasabbak képtelenek lettek volna belepréselni magukat azután, hogy magukra öltötték a méretes szkafandert, a sisakot és a túlnyomásos csizmákat.
A súlyhatár minden asztronauta esetében 82 kiló volt, két okból is. Egyrészt a tömeg kritikus tényező a hasznos teher szempontjából. A gyorsítórakéták tolóereje véges, és minden többletkilóval kevesebb hely maradt azon berendezések számára, amikre az űrhajósok életben tartásához és biztonságos hazautazásához van szükség. Másrészt, ennél is fontosabb szempont volt az egészségügyi kockázat: azok, akik magassága megfelelő, de mégis több mint 82 kilót nyomnak, valószínűleg túlsúlyosak, így anyagcseréjük és keringésük hátrányt jelent számukra, amikor az űrrepülés során fellépő fizikai behatásokkal kell majd megbirkózniuk – például huzamosabb időt kell eltölteni a súlytalanságban, vagy el kell viselni a hirtelen és szélsőséges hőmérséklet-ingadozásokat.
A NASA azt is kikötötte, hogy a jelölteknek kivétel nélkül mérnöki diplomával, vagy azzal egyenértékű képesítéssel kell rendelkezniük. Ennek oka a projekt alapfilozófiájára vezethető vissza. Mivel a Mercury-t az alapoktól kellett összerakni, már a kezdetektől szükségük volt a gyakorlatias mérnöki tudásra. Az asztronautáktól elvárták, hogy egészen részletekbe menően elmélyüljenek a dolgokban, konstruktív javaslataikkal pedig segítsék az űrhajót tervező és építő mérnökök munkáját.
Ezen kívül a NASA egyből az aktív katonai berepülő pilótákra korlátozta a keresést. Hiszen csak ők részesültek olyan kiképzésben, ami egy bonyolult és gyors szerkezet irányításához szükséges, mint amilyen egy űrhajó. Bennük már kialakult az a csalhatatlan ösztön, aminek segítségével nagy magasságon és nagy sebesség mellett is nyugodt, magabiztos döntéseket képesek hozni a másodperc töredéke alatt. Ők tesztelték a nemzet leggyorsabb és legfrankóbb katonai repülőgépeit. A lehető legmegfelelőbb embereket kellett tehát megtalálni.
Végül a fenti feltételek mentén a NASA olyan önkéntesek után nézett, akik minden szempontból megfelelnek a fenti elvárásoknak. „Tulajdonképpen egy csapat hétköznapi Supermant keresünk” – mondta a Légierő egyik tábornoka, miután leszögezte, hogy kijelentése csak részben tekintendő poénnak."
