Közel ötven éves repülős múlt után Deke Slaytonnak nagyon kemény ellenféllel kellett szembenéznie. Agydaganata volt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"1991 tavaszán nagyjából ötven évnyi bevetésen, berepüléseken, normál üzemi és versenyeken szerzett repülős múlttal a hátam mögött meglehetősen egészséges nemzetközi Formula One versenypilótának számítottam. Elég dörzsölt voltam ahhoz, hogy tudjam, nem vagyok halhatatlan, de ötven év alatt mindig sikerült jól kijönnöm a slamasztikából, és emiatt aztán inkább lezserül néztem szembe a rám váró közvetlen veszéllyel. A versenyzők közül épp elég barátom törte össze magát ahhoz, hogy meggyőzzem magamat: velük teljesült a sors által kirótt baleseti statisztika, miközben én tulajdonképpen sebezhetetlen maradtam. Aztán a dolgok gyökeresen megváltoztak.
Amikor elkezdődött az 1991-es Reno Repülőverseny, furcsa egészségügyi probléma jelentkezett nálam. Olykor-olykor minden különösebb ok nélkül előfordult, hogy nem tudtam megállapítani, merre van a fent és a lent. (Ezt mi, repülősök így mondjuk: „tótágast áll a giroszkópunk”.) Az egyetlen megoldást az jelentette, ha ilyenkor négykézlábra ereszkedtem, még mielőtt egy jóval kedvezőtlenebb, és kevésbé kontrollálható helyzetben találom magam, és mondjuk hanyatt vágódom, vagy arcra esem.
Ezek a tünetek ritkán és teljesen véletlenszerűen jelentkeztek, de napnál világosabb volt, hogy ilyen esetben csak egy idióta tenné ki magát annak, hogy hét és fél méterrel a föld fölött teljes sebességgel repüljön egy versenygéppel, ahol rajta kívül egy rakás másik gép száguld a pilonok között. Így aztán önként felhagytam a repüléssel, és egy jó barátomat, Dusty Dowdot rávettem arra, hogy ő versenyezzen a gépemmel.
Dusty kiváló pilóta, nagyszerű repülőgép-tervező és -építő, és nagyon jó barát. Reno előtt hihetetlen energiát és időt fordított a gépemre, és végül sikerült az ezüst bajnokságon az első helyezést elérni, és elhozni a győztesnek járó kupát.
Ettől kezdve a Stinger kansasi otthonában egy tréleren üldögélt, mivel én nem tudtam repülni vele, Dustynak pedig túl sok egyéb elfoglaltsága volt, és nem maradt rá ideje. Ezidőtájt részleges látáskiesést tapasztaltam, romlott a rövidtávú emlékezetem és egyre több gondot okozott a tájékozódás és egyensúlyom megőrzése. Az ismételt orvosi vizsgálatok során végül egy rosszindulatú agytumort diagnosztizáltak az agyalap és a látóideg körül.
Most már nyilvánvalóvá vált, hogy mi a bajok forrása. A daganat mérete és helye miatt a sebészi beavatkozás nagyon kockázatos volt, a sikeres műtétre pedig nagyon kevés esély kínálkozott. Egy biopsziát végeztek rajtam: vagy angioma volt, amit nagyon nehéz gyógyítani, vagy limfóma, ami általában kezelhető. Először a rosszabb eshetőségre készítettek fel, és azt mondták, hogy hat hónapom van hátra - maximum.
A biopszia közben - amikor többek között lyukat fúrtak a fejembe, miközben végig az eszméletemnél voltam - az a fura érzésem támadt, mintha egy fekete felhő venné körül az agyamat. Biztos voltam benne, hogy meghaltam, vagy haldoklom, és ettől a gondolattól a frász tört ki rajtam. Ötven év alatt halálos lövéseket kerültem el, túléltem ólmot, acélt, és baleseteket, az évek során pedig nagyon fatalistává váltam: ha letelik az idő, menni kell. Azzal, hogy hirtelen szembesülnöm kellett létezésem véges voltával, gondolkodásom teljesen új irányt vett. Túl sok minden maradt elvarratlanul, és túl sokan függtek tőlem. Biztos vagyok benne, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.
Ott helyben elhatároztam, hogy összeszedem magam, személyes ügyeimet rendbe teszem, és egy tervet készítek arról, hogy mi az, amit a jövőben igazán fontosnak tartok. Ami a munkát illeti, ekkoriban épp két kereskedelmi rakéta startját készítettük elő, és ezek sikere kritikus volt a vállalatunk jövője szempontjából.
Mike Cassuttal már javában dolgoztunk ezen a könyvön, és halálosan rettegtem attól, hogy az agydaganat kikezdi az emlékezetemet, és nem tudja hasznomat venni. Szerencsére, az Úr engedélyezte a kivégzés elhalasztását, és ez a mai napig nem változott. A biopszia eredményeinek kiértékelésekor úgy tűnt, hogy esetemben nagy valószínűséggel inkább limfómáról lehet szó, szemben a másik eshetőséggel, ami miatt ekkorra már elkezdték a sugárkezelésemet. Az első kezeléssorozat végére kiderült, hogy a tumor jóval kisebb lett. Ekkor a nem teljesen kidolgozott módszertannal bíró kemoterápiára váltottam, és szinte teljesen rendbe jöttem. Most már biztos vagyok benne, hogy a könyv be lesz fejezve, akár velem, akár nélkülem. Határozott meggyőződésem, hogy Mike minőségi és tartalmas olvasmányt állít össze.
Ami a magánéletemet illeti, Bobbie gyűlöli a sok utazással járó időbeosztásomat, és ezen radikálisan változtatni is akarok, hogy közelebbi kapcsolatot ápolhassak barátaimmal és rokonaimmal - akár a közelben, akár tőlem távol laknak. Továbbra is kedvesek leszünk a gyerekekkel, az állatokkal és az emberekkel, ha pedig dolgozunk, keményen dolgozunk, szabadidőt pedig teljes mértékben a családdal töltjük. Ebben semmi szokatlan nincs az átlagos nyugdíjasok számára, én azonban nem akarok nyugdíjas lenni – csak kordában akarom tartani munkamániámat. Lelki életemet is rendezni kell, és jobban ki kell venni a részemet a jótékonysági szervezeteknél, alapítványoknál.
Ha mindennek van valami üzenete, akkor az ez: valamennyien egy csőre töltött pisztollyal nézünk farkasszemet, és rendszerint alábecsüljük a tragédia lehetőségét. Nem azt tanácsolom, hogy senki ne kockáztasson semmit – még egy teknőcnek is ki kell dugnia a nyakát, ha arrébb akar menni. De vegyék észre, hogy a Jóisten tudja, hol talál meg minket, és amikor eljön az idő, készen kell állni. Talán önök nem kapnak annyi esélyt a sorstól, mint amennyit én kaptam.
1993. februárjában sor került a hatodik Starbird startjára. Ahogy a Reno Repülőverseny esetében is történt, a Starbirdök is kiváló lehetőséget biztosítottak arra, hogy találkozzak a régi barátokkal, olyanokkal, mint például Bill és Mariwade Douglas, akik Albuquerque-ből autóval jönnek idáig. Természetesen, Bobbie is velem tart. A start előtti végső előkészületekre egy hét volt, ezután a rakétát a világ legrövidebb vasútvonalán átviszik az indítóállásra.
A Starbirdök gyorsan felszálltak – alig telt el pár másodperc, és a hatos számú már el is tűnt a szem elől. A mentőhelikopter útnak indult, hogy felvegye a szállítmányt, ami nyolcvan kilométerrel a sivatag belsejébe érkezik majd.
Apró művelet volt – nem több több, mint egy tucat ember volt egy régi blokkházban, ami már negyven éve használatban volt. Olyan volt, mint amilyen kezdetben az Edwards … vagy a NASA is volt. Csak a feladat teljesítésére elkötelezett kis csapat volt jelen, és utána mindenki tovább lépett. Mindig móka volt felvenni a telefont, amikor a start után a füst még csak fel sem szállt. A vonal túlsó végén Mike Hartenstein, az EER szóvivője az iránt érdeklődött, hogyan mentek a dolgok. „Jól ment” – feleltem. „Piszkosul jól.”
Köszönetnyilvánítás
Deke Slayton texasi League City-beli otthonában, 1993. június 13-án délelőtt halt meg rákbetegségben. A rákövetkező szombaton nyilvános megemlékezésre került sor a NASA Johnson Űrközpontban, amin négyszáz barát, családtag, kolléga vett részt. Az Alan Shepard által szervezett megemlékezésen a felszólalók között volt többek között John Glenn, Wally Schirra, Bill Dana, Alekszej Leonov, Bob Thompson, Dusty Dowd, David Hannah és Daniel Goldin, a NASA igazgatója.
Deke-kel 1991 nyarán kezdtünk el dolgozni az önéletrajzán, számtalan órát beszélgettem vele végig az elkövetkező év folyamán. Amikor egészségügyi okokból már nem utazhatott, telefonon folytattuk beszélgetéseinket. Ez a könyv ezeken a beszélgetéseken alapul, kiegészítve Deke személyes feljegyzéseivel és a korábban már megjelentetett beszámolókkal. (Két könyv különösen nagy segítségemre volt, amit itt meg kell említenem: David Baker Manned Spaceflight, illetve Charles Murray és Catherine Bly Cox Apollo: The Race to the Moon című könyve.)
Ugyanakkor képtelenség lett volna befejezni ezt a könyvet Deke barátainak visszaemlékezései nélkül, így ezúton köszönöm meg Joseph Allen, Dr. Charles Berry, Eugene Cernan, Dr. William Douglas, Bob Drew, David Hannah, James McDivitt, Dee O’Hara, Tom McElmurry, Harold „Bud” Ream, Thomas Stafford, Walt Williams, Robert és Dot Thompson segítségét. (A „Más hangok” rovatban szereplő beszámolók egy része a megemlékezésen elhangzottak beszédeken alapul.)
Bobbie Slayton, Kent Slayton és Marie Madsen nagylelkűen megosztották idejüket és emlékeiket a nehéz időszakban. Joani Loveless segítsége szintén kulcsfontosságúnak bizonyult.
A NASA Történeti Intézetétől Joey Kuhlmann, a Sajtószolgálattól Becky Fryday sietett a segítségemre. A Rice Egyetem Woodson Kutatóközpontjából Lois Morris, az Astro Információs Szolgálattól pedig David Shayler szintén értékes dokumentumokkal látott el engem.
Itt kell köszönetet mondanom Richard Curtis ügynökünk és a „Deke!” szerkesztője, Beth Meacham részére, aki a kezdettől fogva hitt ebben a könyvben, és lehetővé tette, hogy valóra is váljon.
Michael Cassutt"
