"A szilárd üzemanyagú hajtóműveket nem arra tervezték, hogy jégdarabokkal induljanak útnak." Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A Space Servicesnél töltött évek alatt a magánéletemben is történtek változások. Bobbie Osbornnal 1983. októberében összeházasodtunk – Tom McElmurry volt a tanúm, és League City újépítésű részén vettünk egy házat, épp a tó JSC-vel átellenes oldalán. A Masters Drive és az Admiral Way sarkán laktunk – utóbbi az egyik Eredeti fejlesztőről kapta a nevét, bizonyos Alan B. Shepard admirálisról.
Végre lett egy csónakom – egy Boston Whaler – amit párszáz méterre a házunktól egy kikötőben tároltam. Ezzel sokkal kényelmesebb lett a horgászás.
És életemben először saját szórakoztatásomra olvasni kezdtem. Korábban, amikor még a NASA T-38-asaival repültem, sosem kellett repülőtéren várakoznom – nem így a Space Servicesnél, ahol utasszállító gépekkel repültem. Egy idő után belefáradtam az újságok újraolvasgatásába, és elkezdtem regényeket venni. Larry McMurtry lett az egyik kedvenc íróm – különösen a Texasi krónikák (Lonesome Dove) című vaskos könyve nyerte el a tetszésemet, ami két nyugdíjas texas rangerről szólt, akik még utoljára megpróbálnak felgöngyölíteni egy ügyet.
Talán azért is tetszett, mert azonosulni tudtam velük. Itt voltam én, olyan korban, amikor már rég visszavonulhattam volna, és ehelyett még mindig rakétákat próbáltam felszállásra bírni. Azt hiszem, a farmon töltött meghatározó évek miatt alakítottak ilyenné: a reggeli és éjszakai teendők, ahol az ember megtanulja, hogy a többiek tőle függnek, és ez a mentalitás aztán vele marad. Még a repülésnek is – amit ötven évig kívántam folytatni – megvannak a maga szabályai. Könnyen belehalhat, aki lazán veszi őket.
Ezek volt a tanulságos leckék. Ilyen voltam. Előbb a munka. És csak aztán a szórakozás.

1986. január 28-án, kedden épp az irodában voltam, amikor Bobbie telefonált, és elmondta, hogy a Challenger felrobbant. Az újabban felvett asztronauták közül a küldetés parancsnokát viszonylag jól ismertem: Dick Scobee-nak hívták.
A következő pár napban több alkalommal is szerepeltem a tévében. Amikor megtudtam, hogy a start napján milyen időjárási körülmények voltak odalenn, a Cape-en, hamar rájöttem arra, hogy mi okozta a problémát. A szilárd üzemanyagú hajtóműveket nem arra tervezték, hogy jégdarabokkal induljanak útnak. Az évek alatt mi dolgoztuk ki az üzemeltetés szabályait: mindössze be kellett tartani a szabályokat, és akkor semmi baj nem történik.
Nem mintha bárki tökéletes és 100 százalékosan biztonságos járműnek tartotta volna az űrsiklót. Sosem gondoltam, hogy az lenne. Azt viszont tuti nem jelentettem volna ki, hogy az űrsikló elég biztonságos ahhoz, hogy kongresszusi képviselők és iskolai tanárok repüljenek a fedélzetén. Egy elfogadható mértékű kockázat mellett ellátja azt a feladatot, amire tervezték. Az űrsikló ekkorra már közel ötven alkalommal repült, és az ötvenből most egy legénységet elvesztettek. Garantálom, hogy ötven Apollo-küldetés esetén valaki biztos meghalt volna. (Egy legénység így is meghalt a földön, és rohadt közel kerültünk ahhoz, hogy elveszítsünk egy másik legénységet is.)
Az űrrepülés nem olyan biztonságos, hogy csak úgy fel lehet pattanni rá, mint egy utasszállító repülőgépre. De semmi sem biztonságos, ha nem tartják be a repülési szabályokat.

Ha az 1983 és 1988 közti években nem beszéltem vagy száz kockázatitőke-befektetővel, bankárral, brókerrel, befektetővel a világ minden táján, akkor eggyel sem. A régi partnerek még mindig finanszírozták ezt a marketing-tevékenységet – ugyanakkor nem voltak startok és űrjárművek sem – így nagyon türelmesek voltak. 1985-ben pár hetet még Kínában is eltöltöttem.
Kezdtem kiábrándulni. Végül egy denveri kockázatitőke-befektető leült David Hannah-val és velem, és elmagyarázta, mi a gond. Igen tanulságos beszélgetés volt.
Egyfelől, a tipikus kockázatitőke-befektető fél millió dollár és talán 6 millió dollár közötti összeget akar egy projektre költeni, a többség inkább kevesebbet. Természetesen, esetünkben egy 6 millió dollárnál nagyobb összegű befektetésről volt szó.
Mégha egyiküket rá is tudnánk venni arra, hogy pénzt adjon nekünk, ezt csak kipróbált technológiára lehetne elkölteni. A Conestoga rakétáról ez nem volt elmondható. Igazából egyetlen rakétáról sem. (Az Ariane, a Delta és a Centaur hibaszázaléka nagyjából öt százalék körül mozog, ami gyakorlatilag elfogadhatatlan a bankárok számára.)
Tegyük fel, hogy megkapjuk a pénzt a technológiára. Ez esetben a visszafizetés feltételei fölöttébb brutálisak: a végén a befektetőnek nagyjából ezer százalékot kell visszafizetni – és ezzel gyakorlatilag az övé lesz a vállalat. Számunkra nyilvánvaló volt, hogy egyik követelménynek sem teszünk eleget. Még Ross Perottal is megpróbálkoztunk, neki viszont épp azért volt annyi pénze, mert meggondolta, mire költi.

De nem adtuk fel. A Houston Industriest végül sikerült elcsábítani, hogy négy évig finanszírozza a működésünket – a HI a magánkézben lévő Houston Power and Light  anyavállalata volt. A Houston Industries évente negyedmilliárd dollár volt a jutaléka, ehhez képest a parányi Space Services nem volt nagy falat. Mindazonáltal megdöbbentett, mennyire lagymatagon és fantáziatlanul intézte a dolgokat az, aki a HI részéről ellenőrizte tevékenységünket – sosem értette meg igazán, mit is csinálunk, és kiskanállal adagolta nekünk a pénzt … arra elég volt, hogy elvegetáljunk, de ennél ambiciózusabb célokra már nem futotta.
Úgyhogy tovább vegetáltunk. Egyszer két Washington-környéki vállalattal kerültünk kapcsolatba; az egyik egy műholdakat gyártó kis vállalkozás volt, a másik földi állomásokat telepített. Space Amerika néven együttműködésre léptünk velük. Az volt a tervünk, hogy majd kis költségvetésű műholdakkal, földmegfigyeléseket végezzünk – egy újabb ötlet, amit majd valaki más valósít meg – és pénzt is keres majd vele.

Nagyjából ezidőtájt, 1983-84-ben történt, hogy a NASA a Kereskedelmi Minisztérium bevonásával megpróbálta egy piaci szereplőnek átadni a Landsat időjárás-előrejelző műholdak üzemeltetését. Mivel ez közel állt ahhoz, amit eredetileg terveztünk, ajánlatot tettünk – és rajtunk kívül még hat másik vállalat is. Bekerültünk a legjobb háromba, aztán kiestünk.
Ajánlatunk harmadannyiba került, mint a legközelebbi versenytárs pályázata. Az eredetileg tervezett, olcsó földmegfigyeléssel kapcsolatos ötletünket vettük elő – ez 50 millió dollárba került – és felpakoltuk minden extrával, amire a NASA-nak szüksége volt: és még így is csak 145 millió dollárnál tartottunk … ami kevesebb, mint harmada volt a tendergyőztes ajánlatában szereplő összegnek. (És sosem szállt fel: az egész projekt mindkét fél számára keserű szájízzel ért véget. Legutóbb azt hallottam, hogy a Landsat-programot a Védelmi Minisztérium új parancsnokságának felügyelete alá kívánják helyezni.)
Miért vesztettük el a Landsat-tendert? Azért, mert nem rendelkeztünk „kipróbált” hordozórakétával."