Az űrsikló első startja véletlenül pont Gagarin űrrepülésének huszadik évfordulójára esett: 1981. április 12-re. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"1981 áprilisában végül készen álltunk az első OFT (Orbital Flight Test) startjára. Kis híján hat év telt az ASTP küldetése óta. Ez idő alatt az oroszok nem tétlenkedtek. Mostanra már a Szaljut-6 űrállomást üzemeltették, és a legénységek egyhuzamban hat hónapot is a fedélzetén töltöttek. Még mindig a Szojuz egyik verzióját használták, viszont működött. (Utánpótlást tudtak küldeni a Szaljutra a Szojuz legénység nélküli verziójával, a Progresszel.)
Az első OFT-küldetés – amit ekkor már STS-1-nek hívtak (Space Transportation System) – legénysége John Youngból és Bob Crippenből állt. John ekkor már tizenkilenc éve dolgozott a NASA-nál, és négyszer járt a világűrben. Olyan fából faragták, akire számítani lehetett, és keményen dolgozott, feltéve, hogy kínálkozott számára egy űrrepülésre.
Az OFT-fejlesztés során volt egy-két vita köztünk. John arról volt híres, hogy emlékeztetőket írt – ezeket Youngogrammáknak hívtam: különféle kérdésekben az aggályait fogalmazta meg, ezek között vegyesen voltak komoly problémák és apróságok. A magam részéről nagyra értékeltem John véleményét, ahogy Bob Thompson is. John azonban nem akart végigmenni az űrsikló változásait felügyelő bizottsági eljáráson. Inkább körbeküldött egy emlékeztetőt, gondolom, a jegyzőkönyv kedvéért.
Az egyik legnagyobb kérdőjel az űrsikló Cape-re való landolásával kapcsolatban merült volt. John szerint erre még nem álltunk készen. Nos, akkor a változtatásokat felügyelő bizottság elé kell hozni, mondtam. Úgy véltem, hogy nincs értelme működőképesnek nyilvánítani az űrsiklót, ha aztán az Edwardson kell vele leszállni, majd elkölteni pár millió dollárt arra, hogy visszaszállítsuk a Cape-re egy hordozó-repülőgép tetején. Ez is olyan dolog volt, amit részletesen ki kellett volna beszélni. Szerintem az ilyen és ehhez hasonló emlékeztetők kezdték ki John karrierjét a Challenger után.
John pilótája Bob Crippen volt, aki 1969-ben jött át az Emberes Keringő Laboratórium programból, majd a Skylab-programban és az ASTP-n is dolgozott, mielőtt áttért volna az űrsiklóra. Rengeteget dolgozott az űrsikló számítógépein, és szerintem az Asztronauta Irodánál senki nem ismerte nála alaposabban a rendszert.
A küldetések alatt a startot felügyelő irányítóközpontban állomásoztam. Walt Kapryan volt a startigazgató – az Apollo óta ezzel foglalkozott – de nekem kellett kimondanom az utolsó szót, és engedélyezni a küldetést. Például, a külső üzemanyagtartály jegesedése miatt ki kellett mennem az indítóálláshoz, és saját szememmel megnézni. Négyezren mondhatnak nemet egy űrsikló startjára, de csak egyvalaki engedélyezheti.
Úgy gondoltuk, hogy április 10-én, péntekre készen állunk, de a visszaszámlálás utolsó pár másodpercében valamilyen számítógépes gikszer ütött be, így a küldetést negyvennyolc órával el kellett halasztani. Ezzel a start napja Jurij Gagarin űrrepülésének huszadik évfordulójára esett.
Tizenkettedikén kora reggel hétágra sütött a nap, és sikerült átverekedni magunkat a visszaszámlálás az utolsó tíz másodpercén is. A start előtti hatodik másodpercben az űrsikló három főhajtóműve egymás után begyújtott. Zérónál a nagy, szilárd hajtóanyagú rakéták is begyújtottak, és már úton is volt.
Felfelé minden simán ment, rendben leváltak a szilárd hajtóanyagú rakéták, satöbbi. Az első igazi meglepetés akkor következett, amikor John és Crip pályára állt. Kinyitották a Columbia rakterének ajtajait, és azzal szembesültek, hogy néhány istenverte hővédő cserép hiányzik az űrsikló végéből, a hajtóműrekeszekről.
Ez a küldetést nem veszélyeztette. Párat el lehetett hagyni, és még mindig biztonságban vissza lehetett lépni a légkörbe. Ha azonban az űrsikló aljáról hiányzott néhány cserép, akkor felkészülhettél életed legrosszabb napjára.
Bár magabiztosak voltunk, tisztában voltunk azzal is, hogy az űrsikló még annyira új, hogy nyilván tartogat számunkra meglepetéseket.
Tizenötödikén az Edwardson vártam a landolást, és rettenetesen izgultam. John utolsó szavai ezek voltak: „Értékelem” – ezzel Joe Allen capcom „Mindannyian veletek vagyunk” mondatára reagált. A Columbia akkor a Csendes-óceán fölött, valahol a Wake-sziget közelében volt, és az orra negyven fokos szögben nézett felfelé, hogy azok a hasán lévő fekete csempék elnyeljék a légkörbelépés során képződő hő oroszlánrészét.
Hosszú tizenhat perc következett. Aztán meghallottuk John hangját: „Hello, Houston, itt a Columbia. Tíz pont három Machhal érkezünk egy-nyolcvan-nyolcon. A felhajtóerő-légellenállás arány rendben.” 10,3 Mach 188000 láb [57300 méter] magasan! Szerettem volna, ha én lehetek az, aki ezt elmondhatja.
A Columbia a Big Sur fölött elrepült, úton Kalifornia felé. John kézi vezérlésre kapcsolt, és csinált pár S-fordulót. Arra a megállapításra jutott, hogy a Columbia szinte teljesen a terv szerint reagál mindenre.
Az Edwardson a Columbia érkezésére egy bumm-bumm figyelmeztetett – két hangrobbanás. Ezután megjelent az a kis folt az égen, és egyre nagyobb lett, ahogy közeledett. John és Crip előkészültek a landoláshoz, majd egyenesen bejöttek a landoláshoz … futómű kint … por a leszállópályán. És megállt.
Fél óra múlva John már odakinn sétált. Ilyen boldognak még sosem láttam.
Az egyik feladatom az volt, hogy átnézzem a járművet, ami jó állapotban vészelte át a dolgot. Volt egy kis sérülés az egyik fékszárnyon és az orrfutó ajtaja körül. Az űrsikló hasán a hővédő cserepek sérülését jobbára a landolás után felvert kavicsok okozták. Biztos voltam benne, hogy egy-egy űrsiklóban tényleg képes száz küldetésre."
