Az Apollo-1 legénysége meghalt, de az utolsó Apollo-űrhajóban is életveszélybe került a legénység. Súlyos mérgezést kaptak, nem sokon múlt az életük. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1975. július 17-én houstoni idő szerint pár perccel délelőtt 11 óra előtt az orosz Szojuz pár száz méterrel volt az orrunk előtt. Dick Truly volt a CapCom, és ezt mondta: „Két üzenetem van számotokra: Moszkva engedélyezte a dokkolást, Houston engedélyezte a dokkolást. A többi rajtatok múlik. Jó mulatást.” Ekkor Portugália partjai fölött jártunk. Alekszejnek a Szojuzt hatvan fokkal el kellett forgatnia, hogy a dokkoláshoz megfelelő pozícióba kerüljön. Aztán Tom egyre közelebb centizte az Apollo-t. 11:09-kor Tom megszólalt: „Kontakt.” Egy pillanat múlva Alekszej hangját hallottuk: „Megvan!” Aztán hozzátette: „Az Apollo és a Szojuz épp kezet fog egymással.”

A legénységek közti párbeszédeket előre leírták: ez és ez a két amerikai átmegy a Szojuzba, miközben ez és ez az orosz az Apolloba látogat, satöbbi. A két űrhajó fedélzetén lévő nyomáskülönbség miatt nem lehetett egyszerűen csak kinyitni a dokkolóegység két végét, és átmenni egyik hajóból a másikba.
Tommal kettőnkre várt az első látogatás. Megnyitottam a dokkolóegységet, míg a többiek az utolsó simításokat végezték: ki melyik ország elnökével fog beszélni, és mikor. Az utolsó pillanatban jelentkezett egy probléma is – amikor kinyitottam a dokkolóegységet, égett ragasztó szaga csapta meg az orromat. Pár perc múlva már nem lehetett érezni, valószínűleg az egyik fedélzeti kísérletből jött.

Alekszej és Valerij délután 2:10-kor nyitották ki a Szojuz dokkolóegységbe nyíló ajtaját. Hét perc múlva Tom is kinyitotta a dokkolóegység ajtaját: velünk szemközt pedig ott volt Alekszej és Valerij, és egy rakás kábel közt lebegtek. „Bújjatok be!” – javasolta Tom. Aztán kezet fogott Alekszejjel, és megpróbálta megölelni őt.
Egy üzenetet kaptunk Brezsnyev szovjet elnöktől, majd egy tonnányi őszinte kérdést tett fel Ford elnök. Némiképp trükkös volt felelni rájuk, mivel ehhez kézről-kézre kellett adni egymásnak a fülhallgatót, hogy halljuk a kérdéseket, és válaszoljunk rájuk. Aztán átadtuk egymásnak a két ország zászlóit, és az ünnepélyes pillanat alkalmából aláírtunk pár dokumentumot.

Más hangok
Alekszej Leonov

1965-ben találkoztunk első alkalommal – ezen Charles Conrad, Gordon Cooper, Deke Slayton, én és Pavel Beljajev vettünk részt. Egy fogadáson Deke Slayton azt mondta, hogy a két országnak a világűrben együtt kell működnie. Még ugyanezen a fogadáson én is beszédet mondtam, és javasoltam, hogy ihatnánk egyet valamikor a jövőben – egy közös, szovjet-amerikai űrhajó fedélzetén.
Miközben Valerij Kubaszovval a küldetésünkre készültünk, előkészítettem pár speciális ételtubust – csak hogy ezekre „Orosz Vodka”, „Sztolicsnaja Vodka”, „Öreg Vodka” feliratok kerültek. A küldetés során azt javasoltam vendégeinknek – Tom Staffordnak és Deke Slaytonnak – hogy az evés előtt ihatnánk egyet. Mikor Deke emlékeztetett korábbi ígéretemre – „Alekszej, tíz éve vodkát ígértél nekem a nemzetközi űrhajón” – elővettem ezeket a tubusokat.
Tom a vodkázást teljes képtelenségnek tartotta, mivel szerinte nagyon sokan néznek minket a tévében, beleértve magát az elnököt is. Én erre azt feleltem, hogy ez orosz hagyomány. Tom és Deke pedig ivott … a tubusokban azonban leves volt. Deke ezt sérelmezte, én pedig azt feleltem, hogy a szándék a lényeg!
Az Apollo-Szojuz küldetés után hosszú évekig én felügyeltem a kozmonauták felkészülését, munkám sokban hasonlított Deke Slaytonéhoz. Minden küldetés előtt egy hosszú beszámolót kellett készítenem – egy hosszú beszédet – a Pártbizottságnak az adott legénység felkészültségéről. Deke egyszer elmesélte, hogyan jelentett az amerikai legénységekről és azok felkészültségéről: „Készen állnak”. Csak ennyit mondott, mindössze két szót.
Így aztán egyszer a hosszú beszéd helyett én is egyszerűen csak ennyit mondtam a Pártbizottságnak: „Készen állnak.”
Szemjonov akadémikus azt felelte: „Szakasztott úgy beszélsz, mint Deke Slayton.”

Tommal 6:00 körül tértünk vissza az Apolloba. Másnap reggel Vance-en volt a sor, hogy átmenjen a Szojuz fedélzetére. Aztán Tom Alekszejt visszahozta az Apollora, és ebben a felállásban telt a délelőtt nagy része: Tom, Alekszej és én az Apolloban, Vance és Valerij pedig a Szojuzban. Egy szovjet televízióközvetítésre is sor került: Alekszej és Valerij bemutatták, hogy milyen a világ a földkörüli pályáról nézve.
Ebéd után Tom és Alekszej helyet cserélt Vance-szel és Valerijjel. Egy tévés sajtótájékoztatón is átestünk. Alekszej eldicsekedett pár rajzvázlatával. Tom rögtönzött beszédet tartott – oroszul – az orosz emberek számára. „A tegnapi és a mai nap eseményei maradjanak meg jó dolognak mindkét ország népei számára.” Hangot abbéli reményünknek is, hogy az Apollo-Szojuz után további együttműködésre nyílik lehetőség az Egyesült Államok és a Szovjetunió között – ez határozottan segített: csak tizenöt évet kellett rá várni.

Huszonegyedikén, szombaton, a kétnapos közös repülés után leváltunk a Szojuzról, és eltávolodtunk tőle. Én a kezelőszerveknél, a bal oldali ülésben voltam, Vance a jobb oldaliban ült, Tom pedig a számítógépet kezelte a raktérben. Az volt a dolgom, hogy kitakarjam az Apolloval a Nap korongját a Szojuz számára, így egy napkísérlet során felvételeket készíthettek róla. Aztán kézi irányítással ismét dokkoltam … ami elég jól ment, habár az utolsó pár méteren elvakított a napfény. Aztán - amikor ismét elkaptuk a Szojuzt – a kézi vezérlőt rossz irányba fordítottam, ebbe mindkét űrhajó beleremegett.
Ez ugyanakkor nem csak a repülési tudás tesztje volt, hanem az üzemanyag gazdálkodásé is. 102-113 kilogramm közötti üzemanyag állt rendelkezésemre … ami nem sok. De úgy vélem, hogy a gyakorlat során tanultunk valamit a jövőbeli, esetleges űrbeli mentőakciókkal kapcsolatban.
A Szojuz Alekszejjel és Valerijjel ezen a ponton odébb állt. Ők még két napot töltöttek az űrben, majd huszonharmadikán gond nélkül landoltak.

A küldetés hátralevő részében rengeteg tudományos kísérlet és földi megfigyelés várt ránk. Mindenki előrukkolt ugyanis egy kívánságlistával, mivel jópár évig – egészen az űrsikló-program kezdetéig – a mi küldetésünk volt az utolsó amerikai űrrepülés.
Egyik kísérletünk az űrsiklóhoz kapcsolódott. Öt földkörüli pályán töltött nap után mindhármunknak pontosan le kellett mérnünk testmagasságunkat. Az emberek hajlamosak magasabbak lenni, amikor gerincoszlopuk kinyúlik. Ez nem jelentett problémát az Apollo-program legénységei számára, de az űrsikló pilótáinak a landolás során a lábukat is használniuk kell az űrrepülő irányításához. Többen attól tartottak, hogy esetleg a küldetés végén nem férnek majd el az üléseikben.

Kiderült, hogy ez csak álprobléma. A küldetés során kérdezgették, hogy mi a dolgom - erre azt feleltem, hogy igazából semmi olyasmit nem csinálok, amire a kilencvenegy éves Sadie nénikém ne lenne képes.

A légkörbelépéshez Vance és Tom helyet cseréltek, Tom középen ült, és az ellenőrzőlistát felügyelte. Nekem a jobboldali ülésből az volt a feladatom, hogy annyi fényképet készítsek, amennyit csak bírok, és kísérjem figyelemmel a süllyedést: hangosan jelentettem éppen aktuális magasságunkat. Az ellenőrzőlistán szereplő egyik fontos elem az RCS-segédhajtómű rendszer lezárása volt, amint elérjük a 12 000 méteres magasságot. A RCS-segédhajtóművek a parancsnoki egység külsején elszórt kis rakéták voltak, ezekkel lehetett irányítani az űrhajót: üzemanyaguk mérgező vegyület volt.
Vagy Tom nem rendelte el a segédhajtómű-rendszer lezárását, vagy megtette, csak Vance nem hallotta, mindenesetre amikor a kis méretű stabilizáló ernyő nagy robajjal kinyílt, a fülke hirtelen megtelt sárga színű gázzal. Nagyon gyorsan rájöttünk, hogy mi okozza a gondot: az RCS-rendszer ekkor még mindig üzemelt.
Később kikapcsolt, amikor lejjebb értünk. Rázós egy menet volt, én mindenesetre utáltam. Aztán a három főernyő is kinyílt, mi pedig lelassultunk. Végül leértünk a vízre, de mindhárman krákogtunk és köhögtünk.

Most rajtam volt a sor, hogy elcsesszem a dolgokat. Pár perce már a vízen lehettünk, amikor beugrottak a békaemberek: mi még mindig krákogtunk. Egyikük benézett az ablakon, én pedig hülye fejjel a felfelé fordított hüvelykujjamat mutattam neki. Azaz minden rendben. Hát, természetesen, erről szó sem volt. De odakinn most már mindenki azt gondolta: nem kell igyekezniük, hogy mielőbb kiszedjenek minket a parancsnoki egységből. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, ezúttal is megtörtént az, ami jellemző volt a parancsnoki egységre: átfordult. Percekig lógtunk a hevedereinken, amíg fel nem fúvódtak a légzsákok.
Rosszul állt a szénánk. Friss levegő híján mindhárman krákogtunk. Azt hiszem, hogy Vance el is ájult. Tom a raktérben kutatott gázálarcok után.
Végül függőleges helyzetbe került a kabin, az ajtó nyitva volt, és friss, tengeri levegő áramlott be a kabinba. Kimásztunk, felemeltek minket a helikopterek fedélzetére, majd a repülőgép-hordozóra szállítottak. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak.
A fedélzeten megtartott sajtótájékoztatóig – amikor Ford elnökkel beszéltünk – nem ejtettünk szót a történtekről. Csak akkor került szóba, amikor a küldetést összefoglalva annyit mondtunk, hogy minden nagyon jól ment, sima ügy volt - „az utolsó négy perc kivételével”. Szerintem ekkor még senki nem sejtette, milyen bajba kerültünk.

Ezen a ponton félbeszakították a sajtótájékoztatót, és lehurcoltak minket a fedélzet alá. Ez volt az első jele annak, hogy valaki gyanút fogott, hogy belélegezhettük azt a szart.
Az orvosok kortizont nyomtak belénk. Ez jó ötlet volt. Amikor elhagytuk a parancsnoki egységet és a hajó felé tartottunk, már nem voltunk annyira rosszul … de olyan háromnegyed óra elteltével hirtelen mindannyian úgy éreztük, mintha tüdőgyulladásunk lenne. A gáz halálos dózisa 400 ppm volt. Úgy becsülték, hogy 300 ppm-nek megfelelő mennyiséget lélegezhettünk be. Nem sokon múlt.
A következő tíz napban Honolulu felé hajóztunk, az orvosok pedig pár óránként megröntgenezték a mellkasunkat. Egy ideig nem éreztem magam túl fényesen.
Egy érdekes dolog is történt: a röntgen egy foltot fedezett fel a tüdőmön, így Houstonba visszatérve az első dolgom volt bejelentkezni a kórházba tüdőoperációra. Szerencsére, a dudor jóindulatúnak bizonyult.
De ha az ASTP útja előtt fedezik fel, sosem engedték volna meg, hogy repüljek."