Az Apollo-15 legénysége soha többé nem repülhetett a világűrbe: saját szakállukra üzleteltek, ami szigorúan tilos volt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Az Emberes Űrhajó Központban pár hét múlva került sor az első komoly megbeszélésre Glynn Lunney bevonásával, aki korábban az Apollo-programban küldetésigazgató volt, de rövidesen a program igazgatója lett. Felmerült, hogy az Apollo és a Szaljut dokkoljon egymáshoz, de a három kozmonauta előző nyáron bekövetkezett halála miatt ez a terv végül egy Apollo és egy Szojuz dokkolására módosult – ez lett az Apollo-Szojuz Kísérleti Projekt (Apollo-Soyuz Test Project, ASTP).
Arra gondoltam, hogy megpróbálok kicsit elébe menni a dolgoknak, és elkezdtem orosz órákat venni. Rajtam kívül mások is így tettek – többek között Tom Stafford, Bo Bobko, Bob Crippen, Jack Swigert és Vance Brand is – és mindannyiunk fejében ugyanaz a gondolat járt.
Természetesen, még mindig a legénységek operatív teendőit felügyelő igazgató voltam, de megkértem Chris Kraftot, hogy ő felügyelje az ASTP legénységeinek kiválasztását, mivel magamat már jelöltnek tekintettem. (1972 elején Kraft vette át Bob Gilruthtól az Emberes Űrhajó Központ igazgatói posztját.)
Nem sokkal a hivatalos megállapodás után, 1972 májusában Kraft megkérdezte tőlem, hogy kiket javasolok a legénységbe. Tudtam, hogy úgyis ő hozza meg a döntést, és az alábbi névsorral álltam elő:
ASTP
(elsődleges legénység): Slayton-Swigert-Brand
(tartaléklegénység): Bean-Evans-Lousma
Tizenöt ember közül választhattam. Arra gondoltam, hogy Jack Swigert megérdemel még egy űrrepülést azután, hogy az utolsó pillanatban került a 13-as legénységébe. Vance Brand már eleve a két utolsó Skylab-küldetés tartalékparancsnokának volt kijelölve, és jó munkát végzett a 15-ös tartaléklegénységében. Kivételesen felkészült volt, és úgy véltem, hogy ő is megérdemel egy esélyt.
A tartaléklegénység kiválasztása a rotációs elven alapult: olyanokat választottam, akik még mindig a Skylab- vagy Apollo-küldetésekre készültek, és elég hamar felszabadulnak ahhoz, hogy segítsék a munkát. Ron Evans az utolsó Apollo-küldetésen, a 17-esen lesz a parancsnoki egység pilótája, és 1972 decemberében indul majd útnak. Al Bean és Jack Lousma a második Skylab-küldetés után állnak ismét rendelkezésre, 1973 szeptemberénél semmiképp sem később.
Sajnos, a legénység összetétele a végén alig-alig emlékeztetett az eredeti javaslatomra. Az első gond Jack Swigerttel volt.
Nagyjából ezidőtájt, 1972 nyarán menetrend szerint beütött a szokásos istenverte botrány. Kiderült, hogy a 15-ös legénysége – Dave Scott, Al Worden és Jim Irwin – kábé 440 postai borítékot – speciálisan lepecsételt borítékokat – vitt magával a küldetésre, erre azonban nem kértek engedélyt. A hazatérés után százat kereskedőknek adtak tovább, hogy az így befolyt összeget gyerekeik részére egy alapba fektessék. Ez teljesen ellentétes volt a NASA szabályaival. Kétszáz engedélyezett postai boríték is volt a fedélzeten – Dave és Jim közülük párat még a Holdon pecsételt le. A többit viszont személyes tárgyaik közé tették anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kértek volna, és ezzel pénzt kerestek.
A legrosszabb az volt, hogy az „Elesett Asztronauta” szobrocskát készítő szobrászművész pár másolatot értékesített, és így még több pénz került a legénység zsebébe.
Ez közvetlenül a 16-os startja előtt jutott a fülembe. Dave-vel és Allel nagyjából egy nappal azután konfrontálódtam, hogy Jim Irwinnel a Cape-re repültünk, végignézni az indítást. (Jim horgászni ment, és nem lehetett elérni.) Elmondták, miről szólt a dolog, én pedig nagyon mérges lettem.
Így a magam részéről végeztem Scottal, Wordennel és Irwinnel. A 16-os landolása után kirúgtam őket a 17-es tartaléklegénységéből, helyükre John Young, Stu Roosa és Charlie Duke került. Mivel mindhárom vétkes egyúttal a Légierő aktív állományú tisztje volt, a Légierő is megbüntette őket: dorgáló levelet kaptak. Jim Irwin korábban azt tervezte, hogy a 17-es küldetése után visszavonul, én viszont tudattam vele, hogy részemről semmi kifogásom az ellen, ha most rögtön távozik. Mivel a 15-ös küldetés óta ideje nagy részét vallási tevékenységgel töltötte, így az eset után főállású hitoktatónak állt.
A Légierő felé jeleztem, hogy visszavehetik Alt és Dave-et, ha akarják. Al nem igazán akart ismét kék zubbonyt ölteni, így rajtam kívül felhívott pár embert a NASA-nál, és végül az Ames Kutatóközpontnál kötött ki. Dave-et civilként az Emberes Űrhajó Központban helyezték el.
Az eset nagyon érzékenyen érintette Dave Scottot, mivel a bélyegügy kirobbanásáig jó esélyei voltak a tábornoki kinevezésre. Azt is tudtam róla, hogy még maradni akart volna, hogy repülhessen az űrsiklóval. De ő volt a legénység parancsnoka, így csak őt lehetett okolni a történtekért.
Augusztusban mindhármuknak tanúvallomást kellett tenniük a Szenátus előtt. Bevallották az igazat, és viselték a következményeket, de ettől függetlenül én még mindig nagyon dühös voltam rájuk. Éveken át próbáltunk őszintén, a játékszabályok betartásával dolgozni, olyannyira, hogy egymás ügyes-bajos dolgait is megbeszéltük egymás közt.
Kiderült, hogy ugyanaz a német kereskedő, aki értékesítette az Apollo-15 bélyegeit, korábban kapcsolatban állt az Apollo-legénységek többségével, és rávette őket arra, hogy dedikálják a repülésük emlékére kiadott bélyegblokkokat. Ezek darabja olyan 2500 dollárt ért.
Ebben nem mindenki vett részt, de jó páran igen. Közéjük tartozott Jack Swigert is. Amikor először kérdőre vontuk, letagadta, hogy bármilyen borítékot dedikált volna. Pár hét múlva azonban megváltoztatta a véleményét, és beismerte, hogy tényleg megtette. Ennyi elég is volt George Lownak - neki kellett ezzel az üggyel foglalkoznia: Jack Swigert biztosan nem vesz részt az ASTP küldetésén."
