Az Apollo-7 legénysége Emmy-díjat is kapott tévés közvetítéséért. A NASA viszont azzal "jutalmazta" őket, hogy soha többé nem repülhettek a világűrbe. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke: "1968. október 11-én szállt fel az Apollo-7 Wally-vel, Donn-nal és Walttal a fedélzeten. Egészen az utolsó pillanatig gondot okozott a szél. Ha túl erős, megtörténhet, hogy a küldetés megszakítása esetén a legénység veszélyes helyzetbe kerül: a parancsnoki és műszaki egység szárazföldre érkezik.
A délelőtt folyamán a szél néha felerősödött, néha gyengült, de egyértelműen átlépte a határértéket. A gond az volt, hogy mindenki – Wallyval együtt – nagyon bízott a Saturn-IB-ben, és senki nem akarta elhalasztani a startot. Így aztán a folytatás mellett döntöttünk.
A Saturn-IB nagyszerűen működött, és az S-IVB/Apollo együttest tizenegy perc alatt pályára állította. A legénység első teendője a manőverezés volt, mivel ez bármilyen emberes holdküldetés szerves része lesz majd. Aztán a terv az volt, hogy leválnak az S-IVB-ról, eltávolodnak pár méterre, megfordulnak, majd visszamennek – pont úgy, ahogy a holdkomppal való dokkolás esetében is történne.

Ezen a ponton akadt egy kis problémánk, ugyanis az S-IVB tetején lévő adapteregység négy paneljének teljesen ki kellett nyílnia, az egyik azonban visszapattant. Ez semmilyen veszélyt nem jelentett a legénységre nézve, de ha ez egy holdkomppal felszerelt küldetés során történt volna, valószínűleg nem lett volna egyszerű kiszedni a holdkompot belőle. (A későbbi küldetések során az adapterek egyszerűen csak leváltak.)
A legénység a nap hátralevő részében próbagyújtást végzett a műszaki egység főhajtóművével (SPS), és űrrandevú menővereket hajtott végre az S-IVB-vel.
 
Az első nap végefelé Wally kezdett benáthásodni. Nyűgös lett, amikor a küldetésirányítók pár dolgot megváltoztattak az eredeti tervhez képest.
A küldetés egyik nagy PR-fogása az élő tévéközvetítés volt, amit a második napra, október 12-re, szombatra terveztünk be. Szerényebb formában ilyesmire korábban, Gordo Cooper Mercury-küldetése alatt is sor került már, de ez nagyobb dobás volt: tesztelni akartuk a rendszert, ami reményeink szerint pár hónapon belül megmutatja majd a világnak az első emberi lábnyomokat a Holdon.
De Wally-t annyira elfoglalta nap hátralevő részére tervezett második űrrandevú, hogy fogta magát és elhalasztotta az egész közvetítést. Pont. (Mindig panaszkodott az időbeosztásra, de a földön nem nyerhette meg ezt a csatát. Valószínűleg arra számított, hogy nem sok mindent tehetünk, amíg földkörüli pályán van, és ebben nem is tévedett sokat, csak az én életemet nehezítette meg.) Ott voltam tehát az MOCR-ben Chris Kraft és egy rakás feldühödött ember társaságában. De nem tehettem semmit azért, hogy Wally megváltoztassa véleményét. Ettől kezdve Wally háborúban állt a küldetésigazgatókkal, közülük is különösen Glynn Lunney-val akasztotta össze a bajszát. Wally egyszer valaminek nekifogott, majd szitkozódni kezdett, mondván: ki volt az a „zseni”, aki a berendezést tervezte. Lehet, hogy igaza volt, de az is biztos, hogy nem lopta be magát a földi személyzet szívébe azzal, hogy egy asztronauta teljesen nyilvánosan idiótának nevezi őket, mindenki füle hallatára.
Donn is kivette a részét. Walt azt állítja, hogy megpróbált kimaradni a dologból, de az igazság az, hogy mindannyian elég ingerlékenyek voltak odafenn.
Természetesen, jellemző, hogy Wally-t kenyérre lehetett volna kenni, amikor vasárnap végül bekapcsolták a kamerákat: „Üdv mindenkinek az Apollo-szobából, innen, a világmindenség tetejéről.” Még egy lapot is feltartott ezzel a felirattal: „Deke Slayton, teknőc vagy-e?” Szokás szerint lekapcsoltam a mikrofonomat, és válaszoltam.
A Wally, Walt és Donn Show – amit a küldetés során újra és újra megismételtek – olyan sikeres lett, hogy a legénység végül egy speciális Emmy-díjat is kapott produkciójáért.

A megfázás a küldetés tizenegyedik napján, a légkörbe lépés során jelentkezett problémaként. Wally úgy döntött, hogy nem öltöznek be szkafanderükbe, és nem veszik fel a sisakjukat. Attól tartott ugyanis, hogy kiszakadhat a dobhártyájuk. Mi viszont azért aggódtunk, nehogy a légkörbe lépéskor hirtelen megszűnjön a túlnyomás, ami a legénységet meg is ölheti – épp ezért az amerikai asztronauták a korábbi küldetések során kivétel nélkül mindig szkafandert viseltek a visszaút során.
Nos, ez egy újabb beszélgetést jelentett Wally és köztem, és ismét vesztettem. Wally addig volt hajlandó elmenni, hogy a legénység beöltözik szkafanderébe, de a sisakok a tárolóhelyükön maradnak. A légkörbe lépés a terv szerint ment, nyomáscsökkenés és károsodott dobhártyák nélkül.

Wally-vel a USS Essex repülőgéphordozó fedélzetén találkoztam, és négyszemközt elkaptam a grabancát. Nem is annyira a viselkedése miatt – Wally csak hozta formáját – hanem inkább azért, amit magatartásával Donn-nal és Walttal tett. Személyesen nem voltam fültanúja, így nem kezeskedhetek ezért az információért, de állítólag Chris Kraft kijelentette, hogy az Apollo-7 legénységéből senki nem repül többet a világűrbe. Bár én állítottam össze a legénységeket, de senkit nem tettem volna legénységbe, akivel Kraft emberei nem akartak együtt dolgozni. Pláne nem akkor, amikor rajtuk kívül mások is sorban álltak. És végül a dolgok úgy alakultak, hogy tényleg nem repült többet egyikük sem. (Wally a maga részéről ezt így is tervezte, mivel a küldetés előtt bejelentette visszavonulását.)
Amikor megnyugodtak a kedélyek, Sam Phillips kijelentette, hogy az Apollo-7 „101 százalékosan” teljesítette célját, ami műszaki értelemben igaz volt. De nem volt könnyű szülés.

 Az oroszok pár héttel az Apollo-7 küldetése után visszatértek a világűrbe, már ami az emberes űrrepülést illeti. A Szojuz-3 fedélzetén egyetlen pilóta volt Georgij Beregovoj ezredes személyében. Ő egy 47 éves berepülő pilóta volt – az első berepülő pilóta, aki szovjet űrhajón repült – és küldetése célja az volt, hogy újra emberi repülésre alkalmasnak minősítse a Szojuzt. A terv szerint a legénység nélküli Szojuz-2-vel kellett volna űrrandevút végrehajtania, majd dokkolni hozzá, ez azonban nem jött össze. Úgy tudom, hogy kevesebb, mint 300 méterre megközelítette.
Ez az oroszok esetében nem jelentett akkora problémát, mint nálunk, hiszen ők már addigra bebizonyították, hogy robotpilótával képesek dokkolni. (Eleve arra készültek, hogy robotpilótával csinálják.)
November 10-én a Zond-6 megindult a Hold felé. Tizenharmadikán megkerülte, majd tizenhetedikén Oroszországban landolt. Egy jóval biztonságosabb légkörbelépéssel is megpróbálkoztak, ennek az volt a lényege, hogy az űrhajó megkezdi a légkörbe lépést, majd visszapattan a világűrbe, hogy aztán ismét visszalépjen az atmoszférába. Ezzel a módszerrel nem csak, hogy lehetővé vált az oroszok számára, hogy az űrhajó a Szovjetunió területére landoljon, hanem a legényéget is mindössze 6 G terhelés éri, ami bőven elfogadható mértékű.
Amennyire mi láttuk a dolgokat, két legénység nélküli sikerrel és a Szojuz-3 küldetésével a hátuk mögött az oroszok készen álltak a holdutazásra.

Az Apollo-7 útja után Tom Stafford és legénysége – John Young és Gene Cernan – teljes energiájával az Apollo-10-esre koncentrálhatott, ami az „F”-küldetésnek felelt meg: ez holdkörüli pályán a holdraszállás kosztümös főpróbáját jelentette. Tulajdonképpen már 1968 áprilisa óta erre készültek. A tartaléklegénység Gordo Cooper parancsnokból, Donn Eisele parancsnoki egység pilótából és Ed Mitchell holdkomp-pilótából állt. Tom segítőlegénységébe Charlie Duke, Joe Engle és Jim Irwin tartozott.
Természetesen, az első kihívás a Hold megkerülése volt. Ezután a holdkomp tesztje következett. Amíg ezt a két feladatot nem teljesítettük, addig igazából a későbbi küldetésekkel kapcsolatban semmit sem mondhattunk biztosra."