Gagarin két és fél év alatt főhadnagyból ezredes lett, ami sok kozmonautát irritált. Ezzel szemben az USA-ban az asztronautákat eleinte nem léptették elő: ott akarták hagyni a NASA-t. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Az asztronauták közül Gus Grissom volt a legjobb barátom, de nem hiszem, hogy ez sokban befolyásolta a róla kialakított véleményemet. Borman és McDivitt mellett ő is azok közé tartozott, akiket Bob Gilruth és Chris Kraft egyaránt kedvelt. Olykor igencsak mogorva tudott lenni, és sosem lelkesedett a sajtó előtti szereplésért, de jó pilóta és mérnök volt, aki mindent elkövetett azért, hogy asztronauta legyen, és zokszó nélkül elvégezte az összes rá rótt feladatot.
Kétségtelen, hogy szerette kiengedni a gőzt. Gordo társaságában számos szabadidő-tevékenységben vett részt, ilyen volt például az autóversenyzés. De Gus mindig tudta, hol a határ. Gordo-ról ugyanakkor ez már nem volt annyira elmondható.
Amikor Gus Mercury-küldetése véget ért, nyilvánvaló volt, hogy a programban nem lesz annyi küldetés, hogy ismét rá kerülhessen a sor, így a Gemini programigazgatójával, Jim Chamberlinnel közösen a Gemini-program előkészítésén dolgozott. Gusnak – Chamberlinnel egyetemben – valószínűleg mindenki másnál több érdeme volt a Geminis rendszerek megtervezésében. Ekkor még mindenki más gondolatai a Mercury körül jártak, Gus viszont már továbblépett.
A Mercury alapvetően egy legénység nélküli űrhajónak indult. Úgy tervezték, hogy legénység nélkül repüljön, és ez három küldetés alkalmával így is történt – mielőtt még bárkit is beültettünk volna a kabinjába. Ez volt Chuck Yeager kifogása, aki nem rejtette véka alá ellenérzéseit: mi szükség van egyáltalán pilótára?
De a Gemini már nem legénység nélkül repül: a kezdetektől fogva emberes küldetésekre szánták. Úgy alakították ki a kezelőszerveket és a kijelzőket, ahogy egy pilóta szereti maga körül tudni ezeket a dolgokat. Gus volt, aki mindezt megcsinálta. Tom Stafford a maga körülbelül 180 centiméteres magasságával és kilencven kilójával később arra panaszkodott, hogy a Gemini-űrhajót Gus méreteire tervezték: ő ugyanis 165 centi magas volt, és 72 kilót nyomott.
Gus és Jim McDivitt voltak az elsők, akik átkerülhettek a Geminiről az Apollo-programba, és ezért is őket szántam az első Apollo-küldetés elsődleges és tartaléklegénységének parancsnoki posztjára. Így Gus szemmel tarthatná a parancsnoki és műszaki egység munkálatait, Jim pedig a holdkomp fejlesztését kísérhetné figyelemmel.
Sokan úgy gondolják, hogy asztronautának lenni csak a repülésről szól, de a munka legnagyobb része pepecselés volt – és ez főképp Gusra volt igaz, akire az a feladat várt, hogy elsőként repüljön két különböző jármű fedélzetén: ez azt jelentette, hogy heteket töltött otthonától távol a St. Louis-i McDonnellnél, illetve Downey-ban a North Americannél. Alapvetően az volt a dolga, hogy a jármű építését felügyelje – tesztelje, amikor elkészültek, és változtasson, ha nem. Ez az idő nagyrészében pokoli pepecsmunkát jelentett, mivel órákat kellett egyhuzamban eltölteni egy űrhajóban, emellett pedig számtalan megbeszélésen is részt kellett venni. A legénység így megismerkedett az űrhajóval, az űrhajó pedig így készült el.
Az Apollo-program hatalmas frusztrációt jelentett Gusnak. Az alapprobléma az volt, hogy bár a North American Aviation korábban ugyan részt vett az X-15 rakétarepülő megépítésében, de az emberes űrrepülésben járatlan volt. Épp ezért a vállalat és a NASA között egymás kölcsönös oktatására volt szükség.
Az Apollo parancsnoki egységének tervei folyton változtak, egészen addig a pontig, amikor egyszer csak kettő lett belőle: az I-es Blokk és a II-es Blokk. Több száz különbség volt a két űrhajó terve között, a legnagyobb eltérés azonban az volt, hogy az I-es Blokk űrhajója nem rendelkezett dokkolóalagúttal, amivel csatlakozni lehetne a holdkomphoz.
Ha Gusnak nem tetszett valami a Gemini esetében, egyenesen Jim Chamberlinhez fordulhatott, vagy akár felkereshette magát az öreg McDonnellt is. Ez kivitelezhetetlen volt az Apollo esetében. Túl nagy falat volt: egy asztronauta nem száguldozhatott oda minden apró változtatással, anélkül, hogy ne tudnánk, miként illeszkedik a módosítás a nagy egészbe. Legalábbis, 1966-ban még így láttuk a dolgokat.
Nem csak az űrhajóval voltak gondok. Minden csúszásban volt, és ez odalenn, a Cape-en lévő szimulátorra különösen igaz volt. A számítógépes program sosem működött tökéletesen, sőt, még a szimulátor kialakítása sem egyezett meg a 012-es űrhajóéval. Később már egyezni fog, de az űrhajón végrehajtott módosítások nem jelentek meg a szimulátorban. Gus olyan dühös volt, hogy egy citromot akasztott a szimulátorra.
Volt más is: Gus ekkor kezdte el pedzegetni, hogy visszamenne a Légierőhöz. Természetesen, a vietnámi háború még javában tartott, de voltak egyéb szempontok is.
Amikor a Mercury-asztronauták színre léptek – még azelőtt, hogy tényleg belelendültünk volna az űrprogramba – az egyik első döntés, amivel szembe találtuk magunkat, az volt, hogy leszereljünk-e a hadseregtől. (A NASA egykor úgy képzelte, hogy NASA-alkalmazottnak kellene lennünk.)
Ép ésszel senki nem vágná a sutba katonai karrierjét csak azért, hogy a NASA-hoz jöjjön valami Mercurynak nevezett izé kedvéért, amit bármikor le is fújhatnak. Így kitartottunk amellett, hogy katonatisztek maradunk. De amikor beforgattuk a következő asztronauta-csoportot, benne Bormannal és McDivitt-tel, elég nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az űrprogramban résztvevő tisztek előmenetele elmarad kortársaik karrierjéhez képest. Attól tartottak, hogy a NASA-s affér következtében ugyanott találják majd magukat, mint amikor elkezdték.
Grissom, McDivitt és White például őrnagy volt az első két Gemini-küldetés idején. Gus és Jim egyre mérgesebb lett, mivel kilátástalannak tűnt előmenetelük. Továbbra is őrnagyok maradtak, miközben kortársaikat már alezredesek voltak.
De közvetlenül a GT-4 küldetése után, Ed White űrsétáját követően, McDivitt-et és White-ot alezredessé léptette elő LBJ. Szerencsére, ezt visszamenőlegesen is megtette, Gus és John Young esetében, utóbbi haditengerész őrnagyból alezredes lett.
Később hagyománnyá vált minden katonatisztből lett asztronauta esetében, hogy az első küldetése után eggyel feljebb került a ranglétrán. Így ahelyett, hogy kortársaik mögött kullogtak volna, mindannyian megelőzték őket: Frank Borman harminchét évesen már ezredes volt, ugyanígy Dave Scott is. Pete Conrad meglehetősen fiatalon, harminckilenc évesen már haditengerész ezredes lett.
Ez az előmeneteli rendszer nem volt annyira szerencsétlen, mint az oroszoké, akik két és fél év leforgása alatt Jurij Gagarint főhadnagyból ezredessé léptették elő – egy az egyben átugorva a századosi fokozatot. A szovjet légierő részéről az űrprogramban résztvevő katonák közül ez a húzás egyeseket igencsak feldühített, mivel általában húsz évbe telt, mire valakiből ezredes lehetett.
Ez az automatikus előléptetési rendszer egészen 1985-ig maradt érvényben. Azóta csak az első bolygóközi küldetés után jár előléptetés – tehát ehhez el kell repülni a Holdra vagy a Marsra.
A Védelmi Minisztérium NASA-osztályának eredeti terve az volt, hogy a tisztek három év űrprogramban való részvétel után ugyanoda kerüljenek vissza, ahol előzőleg szolgálatot teljesítettek. Ezt az időtartam egységenként meghosszabbítható volt, és kilenc év után elég nyilvánvaló volt, hogy nincs sok értelme visszamenni a sereghez. A pilóta célja, hogy egy repülőszázadhoz kerüljön, ami kilenc év asztronauta-múlttal a háta mögött kizárt dolog, mivel nem teljesítette az ehhez szükséges követelményeket. A Haditengerészettől érkezett asztronauták szempontjából viszont nélkülözhetetlen a tengeren töltött szolgálat, ami esetükben kimaradt. (Ahhoz, hogy valaki egy repülőgép-hordozó parancsnoka lehessen, egy századhoz és egy hajó legénységéhez kellett tartoznia.)
Buzz Aldrin volt az első asztronauta, aki ténylegesen visszament a NASA-tól a seregbe: 1970-ben a Légierő Berepülő Pilóta Iskolájának a parancsnoka lett, minden különösebb siker nélkül. Nem hiszem, hogy példája arra bátorította volna a többieket, hogy ők is ezt az utat válasszák.
1966-ban Gus Vietnámban szolgáló barátai miatt gondolta úgy, hogy neki is ki kellene venni a részét a háborúból. Feldühítette az odaát kialakult helyzet. De azok a barátai, akikkel Koreában repült együtt, mind azt mondták neki, hogy „Nem akarsz itt lenni. Rossz ötlet.” Így aztán maradt az Apollo-programban."
