A hatvanas évek elején még az is felmerült, hogy a túlsúlyos ülés helyett egy hálószerűségen függeszkedjen az asztronauta az űrrepülés során. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Michaels 1960 tavaszán a holdkörüli randevú-technikáról írt egy tanulmányt. De semmi nem lett belőle. A Langley-nél egy másik srác – John Houbolt – ugyanezzel az ötlettel rukkolt elő, ő azonban tett arról, hogy elképzelése ne merüljön feledésbe. 1960-ban leveleket és emlékeztetőket írogatott, amiben arra kérte a címzetteket, hogy vegyék fontolóra az ötletét. Decemberben egy másik mérnök, Clint Brown társaságában aztán tartott egy előadást a holdkörüli randevú-technikáról Seamans, von Braun, Faget és Gilruth, valamint Glennan számára, utóbbi ekkor még igazgató volt.
Ők azonban nem voltak vevők Houbolt elképzelésére. Rámutatottak arra, hogy a holdkörüli randevúval ugyanaz a probléma, mint a földkörüli randevú esetében, mivel minden a parancsnoki egység és a homokfutó űrrandevújának sikerén múlik – ráadásul, erre a földkörüli pálya helyett a Hold körül kerülne sor. [Az alábbi képen John Houbolt látható.]
Ennyiben is maradt a dolog, mígnem Kennedy elnök az Apollo feladatául ki nem tűzte a holdraszállást. Houbolt eltökélt volt a nyomásgyakorlásra, még külső csatornákkal is próbálkozott, és írt egy levelet Bob Seamans részére.

Seamans az MIT-től érkezett a NASA-hoz, és igencsak otthonosan mozgott az űrrandevúk és dokkolások témakörében. (Nagyjából ezidőtájt két jövőbeli asztronauta – Dave Scott és Buzz Aldrin – épp az MIT-nél ebben a témában írták disszertációjukat.) A többi vezetőtől eltérően, Seamans nem tartott annyira a holdkörüli randevú-technikától, és Brainerd Holmest arra sarkallta, hogy járják körül alaposabban a módszert.
Georgle Low már eleve nyitott volt az ötletre, és ez nyílt titoknak számított. Apránként Max Faget és Bob Gilruth is kezdte átlátni a módszer előnyeit. Végül két tábor alakult ki: az Emberes Űrhajó Központ (Gilruth és Faget) a holdkörüli űrrandevút támogatta, míg a Marshall Központ (von Braun) a földkörüli űrrandevú mellett foglalt állást. Az 1962-es esztendő ennek jegyében telt el. Viszont dönteni kellett, mivel addig nem igazán lehet űrhajót építeni, amíg nem tudjuk, mihez kell.

Végül aztán 1962. július 11-én a NASA bejelentette, hogy a holdkörüli randevú módszert választja. Ezzel ugyanakkor még nem volt vége a dolognak. Jerome Wiesner, JFK tudományos szaktanácsadója a hold körüli űrrandevút veszélyesnek és ostobaságnak tartotta, és véleményét nem is rejtette véka alá. Ez pár hónapos további huzavonát jelentett, de novemberben a Grumman Aircraft már megnyerte meg a homokfutó építésére szóló szerződést, amit Holdséta Egységnek hívtak (LEM). (Később a nevét lerövidítették, és kiejtették belőle a „Séta” szót, mivel túl komolytalannak gondolták. Ettől függetlenül mindig is a régi nevén ejtették.)

A Mercury-t eredetileg csak három földkörüli keringésre tervezték. Ezt Wally repülésével sikerült hat körre meghosszabbítani, de a húsz vagy, még több keringés egyben azt is jelentette, hogy minden rendszeréhez hozzá kell nyúlni valamennyire.
Igazából, az Emberes Űrhajó Központ háza táján Wally repülését a Mercury-program lezárásának tekintették – az MA-9 útját az Egynapos Emberes Küldetésnek szánták. Az MA-9-nek és a húszas számú Mercury-űrhajónak több üzemanyagot, vizet, oxigént kellett magával vinnie. Több elektromos áramra is szükség volt. Mindez, természetesen, többletsúlyt jelentett – és volt egy fizikai korlát, amit egy Atlas még képes a magasba emelni.

Ez aztán nagyon különös ötletekhez vezetett. Az űrhajó legsúlyosabb része a kagylóülés volt, amiben ültünk. Öt repülés során kiderült, hogy a G-terhelés nem olyan komoly, mint amilyenre számítottunk, és hogy talán egyáltalán nincs is ülésre szükség. Talán Gordo-t egy hálószerűségben is fel lehetne függeszteni az űrhajó közepén! Ezt az ötletet aztán nagyon gyorsan elvetették.

Kemény munka volt. Míg Wally űrhajóján mindössze húsz változtatást kellett eszközölni, Gordoé esetében 183-ra volt szükség. Kész csoda volt, hogy egy-két alkatrész eltávolításával, és az itt-ott végrehajtott súlycsökkentésekkel Gordo űrhajója végül mindössze 1,3 kilóval volt csak nehezebb Wallyénál."