Mert ilyen is volt: az asztronauták főnökének a felesége hívta életre, hogy az asztronauta-családok jobban megismerhessék egymást. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Még a hét második felében sort kerítettem egyik legemlékezetesebb telefonhívásomra … Curtis LeMay tábornokot, a Légierő személyzeti főnökét hívtam fel. Egészségi állapotom ugyanis nem csak asztronauta karrieremet döntötte romba, hanem a Légierőnél is hasonlóval fenyegetett. Mint már említettem, a Légierő tisztjeként tevékenységem egyetlen fokmérője az volt, hogy repülök-e. A Légierő arra a következtetésre jutott, hogy nem repülhetek, mivel szerintük egy II. csoportos egészségügyi vizsgálaton sem mennék át.
Így aztán megkerestem LeMay tábornokot, hogy személyesen kérjek haladékot tőle, amit hivatalánál fogva megadhatott. Ő azonban elutasított. „Jelenleg féltucat ember repül haladékkal, és számuk eggyel sem lehet több.” Egy lehetőséget azért felvázolt. „Elmondom, mit fogok tenni. Még egy évig repülhet … de azután soha többet.”
Hát, ennek így nem sok értelme volt. Ha létezik olyan pillanat, amikor nem biztonságos, hogy repüljek, akkor leginkább most nem az. Egy év múlva biztonságosabbnak számítok majd?
De nem volt más választásom, elfogadtam az egyéves hosszabbítást. Legalább egy szusszanásnyi haladékhoz jutottam.
Amikor 1962 végén létszámunk kiegészült a kilenc új sráccal, többé-kevésbé Gus Grissomot bíztam meg a felügyeletükkel, mivel ő már teljes munkaidejében a Geminin dolgozott. Létrehoztunk egy irányítói apparátust, és egy postázót is, ahol a levelezéseket intéztük. Akkoriban ugyanis az asztronauták részére érkező levelekkel mindenhol foglalkoztak: a Cape-en, a Marshallnál, és a központban. Jó ötletnek tűnt mindezt egy helyen kezelni. Hasonlóan jártunk el az asztronauták nyilvános szereplésével kapcsolatos felkérésekkel is.
Ahogy az a Mercury-program esetében történt, az iskolapadban való felkészülés és órák mellett az újdonsült asztronautáknak különböző szakterületeken is ténykedniük kellett. Frank Borman-nek például a Titan II gyorsítórakétán kellett dolgoznia, Jim McDivitt pedig az irányítási és navigációs rendszereket kapta feladatául.
Amint beköltözött az asztronauták második csoportja, megkereste őket a Field Enterprises, és személyes történeteikért cserébe üzletet ajánlott számukra. Egy Henry Batten nevű ügyvéd mindenféle tiszteletdíj nélkül elvállalta, hogy lezongorázza a megállapodást.
Ez tovább bonyolította a már amúgyis ellentmondásos helyzetet: akárcsak a Life-magazinnal megkötött szerződés esetében, ezúttal is John Glenn sietett a segítségünkre. John ekkor már JFK-nak és testvérének, Bobby-nak is a barátja volt – ők próbálták valamilyen hivatalhoz juttatni Glennt, aki ennek nem is nagyon állt ellen. Elmagyarázta JFK-nek, hogy a Field Enterprises-ügylet nem csak, hogy rendben lévő dolog, hanem egyenesen szükséges is, így Kennedy végül rábólintott.
Rövidesen a kilenc új srác már telkek után nézett, és háza építésébe fogott, többségük az újonnan létesített Emberes Űrhajó Központ telephelyétől kicsivel keletebbre, El Lagoban. (Csak én laktam a telephelytől nyugatra, a nyolc kilométerre lévő Friendswoodban.) Marge-nak eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, ha jobban megismernénk egymást, így Frank Borman feleségével, Sue-val karöltve létrehozták az Asztronauta-feleségek Klubját.
Sokat utaztam, és többek között újra átestem a sivatagi túlélőgyakorlaton, Reno közelében. Ezen a ponton, kevesebb mint egy évvel azután, hogy elvették tőlem az MA-7-est, még mindig töretlenül bíztam abban, hogy orvosi szempontból alkalmas leszek arra, hogy részt vegyek a Gemini- és az Apollo-programban. Mindent el akartam követni azért, hogy a kellő időben készen álljak."
