Az USA-nak kezdetben hét asztronautája volt, közülük kettő kis híján meghalt, amikor egy indítóállás közelében pecázgattak egyet. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"[Az újonnan kiválasztott asztronauták között] Két haditengerész pilóta volt, aki az 1959-es válogatáson is részt vett: Jim Lovell és Pete Conrad. Jim akkor májproblémái miatt esett ki, Conrad kissé túlontúl liberálisan viszonyult egyes orvosi vizsgálatokhoz. Mindketten nagyon rátermett berepülő pilóták voltak, és boldog voltam, hogy ők is a befutók között lehetnek.
A harmadik haditengerész srác, John Young, a Mercury-programban még nem felelt meg a követelményeknek, mivel akkoriban még a Haditengerészet Patuxent Riverben található berepülő pilóta iskolájába járt. Pár világrekordot már felállított, sugárhajtású géppel ő emelkedett a leggyorsabban a legmagasabbra.
Négyen érkeztek a Légierőtől. Közülük ketten – Frank Borman és Jim McDivitt – az Aerospace Research Pilot School első végzősei közé tartoztak – ez a Légierő Berepülő Pilóta Iskolája által szervezett posztgraduális, űrkutatással kapcsolatos kurzusa volt. (Chuck Yeager volt az iskola parancsnoka.)
A Légierőtől a harmadik srác Tom Stafford volt, aki túl magas, és túlontúl zöldfülű volt még a Mercury-programban való részvételhez (épp akkor fejezte be a berepülő pilóta iskolát). Tom két, tesztrepülésekkel kapcsolatos jegyzetet is írt. A negyedik srác Ed White volt, aki – Gus Grissomhoz hasonlóan – Wright-Pattersonban a minden időjárási körülmények közötti repülésre szánt gépeket tesztelte.
Senki nem erőltette, hogy civileket vegyünk fel, ennek ellenére ketten is a befutók között voltak – egyikük Neil Armstrong volt, aki ekkor már a NASA-nál dolgozott, és korábban az X-15-össel repült, a másik srác pedig Elliot See volt a General Electrictől.
Szeptember közepére Al, Warren North, az orvosok és én is egyetértettünk a kilenc jelölt felvételében. A végleges névsort átküldtük Gilruthnak a NASA központjába, ahol jóváhagyták, hogy nevüket szeptember 17-én nyilvánosan is bejelentsük. Az ezt megelőző pénteket, tizennegyedikét azzal töltöttem, hogy végigtelefonáltam őket, és tudattam velük, hogy ők a kiválasztottak, meg azt, hogy egy sajtótájékoztató erejéig Houstonba kellene jönniük. Majd október elsején kell munkába állniuk.
Új titulusom - asztronauták tevékenységét felügyelő koordinátor - hivatalos bejelentésére is az asztronauták második csoportjának bemutatásával egyszerre került sor, habár én hónapok óta már ebben a munkakörben ténykedtem.
Miközben az új asztronauták kiválasztásával foglalatoskodtam, Wally Schirra és Gordo Cooper a Mercury-program következő küldetésére, a Mercury-Atlas 8-ra készült, aminek startját október 3-ra tűzték ki. Scott repülése valamennyiünk számára tanulságokkal járt. Nem terhelhetjük túl az asztronautát egy rakás megfigyeléssel és kísérlettel, miközben elvárjuk tőle, hogy a lehető legjobb tudásával vezesse az űrhajót. Wally meglehetősen könyörtelenül kézben tartotta repülési tervét annak érdekében, hogy az valóban kivitelezhető is legyen, főképp mert küldetése időtartamát John és Scott repülésének kétszeresére terveztük.
Október 2-án este Wallyvel egy kicsit kieresztettük a gőzt, és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk horgászni a tengerpartra. Két dolgot nem vettünk figyelembe: egyfelől azt, hogy kissé túl közel merészkedtünk a Thor-Delta 23-as számú indítóállásához … meg azt, hogy egy Thor-Delta az Explorer 14-essel épp a felszállásra várt. Egyik pillanatban még ott álltunk, és azon tűnődtünk, hogy kellene kiszedni egy halat a hálóból, a következő pillanatban pedig meghallottuk a hatalmas robajt. Felnéztünk … és ott húzott el a Delta, pár száz méterre tőlünk! Szerencsére, az indítással minden simán ment, máskülönben nagy bajban lettünk volna."
