John Glenn, a Földet először megkerülő amerikai repülését követően mindenféle hülye kísérletekkel kezdték traktálni az asztronautákat. Kézzel-lábbal tiltakoztak ellenük. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"John manuálisan szabályozta az űrhajó helyzetét, miközben a repülésirányító rendszer automatikusan beindította a fékezőrakétákat, és ez alaposan fenéken is billentette őt. „Olyan volt, hogy azt hittem visszalök Hawaiira.” – mondta. A Cape-en árgus szemekkel figyelték a telemetriai adatokat: vajon a rúgás hatással volt-e az 51-es Szegmens jelzésére, de az továbbra is világított. Ahogy a Friendship 7 megkezdte a légkörbe ereszkedését, átrepült Új-Mexikó és Texas fölött, amikoris Corpus Christiben a capcom újdonságokkal szolgált Johnnak. Azt kérte tőle, hogy ne válassza le a fékezőrakéta-csomagot, ami egyben azt is jelentette, hogy a 0,05 G-terhelés kapcsolóját is felül kellett bírálnia, aktiválva egy automatikus programot, ami stabilizálja az űrhajó helyzetét a légkörbelépés során. Ezen kívül pedig kézzel vissza kellett kurbliznia a periszkópot is. Mindezt kábé négy perc alatt.

Al Shepard a Cape-en volt az utolsó, aki ezeket a lépéseket utoljára átismételte Johnnal, mielőtt megszakadt volna a rádiókapcsolat a Friendship 7-tel. (Ha egy Mercuryhoz hasonló fémkonzervdoboz több mint huszonhétezer kilométeres óránkénti sebességgel áthalad az atmoszféra felső részén, plazmaburok alakul ki körülötte, ami blokkolja a rádiójeleket.) Ezután pedig csak vártunk.
Al kezdte hívni. „Friendship 7, ez itt a Cape irányítás. Milyen a vétel?”
Hirtelen meghallottuk John hangját: „Hangos és tiszta. Márhogy én?”

Pár perccel később John űrhajója már az Atlanti-óceán vizén bukdácsolt. A repülés utáni elemzés során kiderült, hogy az 51-es Szegmens jelzése téves volt: a problémát egy kilazult kapcsoló okozta.
Fölöttébb meglepő volt az, ami John vízreszállása után következett. Úgy tűnt, hogy a világon mindenki figyelemmel kísérte a repülését. Kennedy Houstonba repült, hogy kitüntesse Bob Gilruthot és Johnt (NASA Distinguished Service Medal). Február 26-án John Washingtonban beszédet mondott a Kongresszus előtt. Március elsején valóságos parádé fogadta New Yorkban. Kész őrültek háza volt.

Én pedig örültem, hogy mindebből kimaradtam. Más dolgokon járt az eszem, hiszen a következő emberes repülés már a Mercury-Atlas 7-es küldetése volt, a tizennyolcas számú űrhajóval. Már kiválasztottam a nevét is: ez egy szép mérnöki kifejezés volt, ami két érték különbségét jelöli. A delta, például a delta-vé esetében, a sebességváltozást jelenti. A Mercurymnak a Delta 7 nevet adtam.

Az MA-6 és a MA-7 küldetés tervezésébe a többi közt egy olyan gondolat is kezdett teret nyerni, hogy az asztronautáknak űrutazó tudósokká és orvosokká kell válniuk. Mi természetesen nem voltunk elvben ellene, de Bob Voas, hogy csak egyet említsek, erősen lobbizott azért, hogy John például egy egyszerű tesztet hajtson végre az űrutazásán. Ez azt jelentette volna, hogy nyitott szemmel megérint bizonyos kapcsolókat … majd ugyanezt meg kellett volna ismételnie csukott szemmel is. Gordo volt az, áldott legyen a neve, aki rámutatott, hogy elég ostoba ötlet ilyesmikkel próbálkozni egy kísérleti jármű első földkörüli repülésén.

Az MA-6 sikeres küldetését követően gyakorlatilag boldog-boldogtalan előállt valami ehhez hasonló ötlettel. Egy srác azt akarta, hogy eresszek el egy léggömböt, hogy meg lehessen mérni a légellenállást. Egy másiknak pedig földi megfigyeléseket kellett volna végeznem. Az egyik istencsapás a másik után. Kézzel-lábbal próbáltam tiltakozni ellenük.
Azt viszont akkoriban nem tudhattam, hogy más területeken Isten malmai azért őrölnek, mégha lassan is: Jim Webb, a NASA igazgatója ugyanis elrendelte teljes orvosi kivizsgálásomat."