John F. Kennedy még kampánybeszédeiben is arról beszélt, hogy az első embert a világűrben nagy valószínűség szerint Ivánnak hívják majd. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Igazából az MR-1 kaotikus startjára meglehetősen egyszerű volt gyógyírt találni. A Redstone alján kétágú csatlakozók voltak, amiket úgy kellett felszerelni, hogy a felszálló rakétából meghatározott sorrendben váljanak le. Egy szakinak gondot okozhatott a rövid kábel rögzítése, ezért meghosszabbította azt – anélkül, hogy erről bárkinek is szólt volna. A Redstone felemelkedett … és a rövidebb vezeték szétcsatlakozott, a hosszabb viszont nem. Erre a rakéta áramköre azt mondta, hogy várjunk csak egy pillanatot: valami nincs rendben – majd leállította a hajtóművet, amikor még csak alig pár centire emelkedett el a földtől.
Eközben a Mercury űrhajó odafenn észlelte az elemelkedést, majd az ezt követő hajtómű-leállást is. Ez az a pont, amikor a menekülőrakéta normál körülmények között általában levált az űrhajóról – és a pokolba is: ezúttal is így tett. Majd a légkörbelépéskor szokásos forgatókönyv játszódott le szép egymásutánban.
Így tanultunk. Három hét múlva ugyanaz a Mercury-űrhajó már egy másik Redstone tetejére volt szerelve. December 19-én az MR-1A a terv szerint kilőtt. Az űrhajó 260 kilométer magasságba repült, majd belépett a légkörbe, és biztonságosan leérkezett az Atlanti-óceánra.
Kezdetben nem igazán volt téma az, hogy a Mercury-asztronauták közül ki repül elsőként a világűrbe. Az is kétséges volt, hogy egyáltalán amerikai lesz-e az első. Még John Kennedy is, ezt mondogatta kampányában: ha 1960-ban valaki kijut a világűrbe, azt „nagy valószínűség szerint Ivánnak hívják majd”.
Ekkoriban azt feltételeztük, hogy az oroszok már jóval előttünk megkezdték kiképezni asztronautáikat … és mint később kiderült, egyáltalán nem ez történt. 1959 nyárutóján kezdték el a válogatást, pont akkor, amikor én már tudtam a szívritmuszavaromról. Az oroszok műveleti katonai pilótákat toboroztak, mintegy háromezret, és egy sor egészségügyi vizsgálatnak vetették őket alá, ami több hónapig is eltartott.
Végül 1960 februárjában egy húszfős csoporttal álltak elő. (Hogy miért pont hússzal? Ennek okáról később ezt hallottam: amikor Szergej Koroljovot, a szovjetek fő rakéta-konstruktőrét megkérdezték arról, hogy hány kozmonautára lenne szüksége, visszakérdezett: „Mennyi van az amerikaiaknak?” „Hét” – szólt a válasz. „Akkor legyen háromszor annyi.” Igazság szerint huszonegyet választottak ki, de közülük pár srác az utolsó pillanatban visszalépett.)
Az oroszoknak igencsak eltérő elvárásaik voltak első kozmonautáikkal szemben. Szerintem ez a két űrprogram közti különbséget tükrözte. Tőlünk elvárták, hogy segédkezzünk, de minimum felügyeljük űrhajónk fejlesztési munkálatait. Ezért is választott ki a NASA berepülő pilótákat.
Az orosz szisztéma teljesen más volt. Egy Nehézgép-építő Minisztérium nevű kormányzati szervezet felügyelte a rakétafejlesztéseket. (A Közepes Gép-építőhöz a nukleáris fegyverek tartoztak.) A Nehézgép-építő alá egy sor tervezőiroda tartozott: interkontinentális ballisztikus rakéták, indítóállások, pályakövető hálózatok. A fő tervezőirodát, az OKB #1-et, vezette Koroljov. Az ő irodája építette az R-7-est, az első orosz interkontinentális ballisztikus rakétát, a Szputnyik-műholdat és a Luna-szondákat.
1959-ben kezdtek el embert szállító műholdjukon dolgozni, ebből lett a Vosztok. Ezt kizárólag Koroljov mérnökei fejlesztették, és egy teljesen automatizált űrhajó volt. A pilóták – akik a légierőtől érkeztek – hathónapos kiképzésük kezdetéig még csak nem is látták. Így náluk nem voltak berepülő pilóták. Kozmonautáik huszonhat év körüliek voltak – talán négyszáz repült órával a hátuk mögött."
