Az első amerikai űrhajósok, a Mercury Hetek rettegtek attól, hogy társukkal, Deke Slaytonnal egy szobába kerüljenek. John Glenn szerint úgy horkolt, hogy még a képek is lepotyogtak a falakról. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Csoportként meglehetősen jól tudtunk együtt dolgozni, bár egy sor műszaki kérdésben nem értettünk egyet. Például, én azt gondoltam, hogy a Mercury repülésvezérlő rendszerének a lehető legnagyobb mértékben  a repülőgépeken használatoshoz kellene hasonlítania: eszerint botkormánnyal és pedálokkal irányítanánk az űrhajót. Mások az összes irányításhoz szükséges funkciót egyetlen karba akarták beépíteni. Ezt a meccset elvesztettem: a Mercury, a Gemini és az Apollo-programokban az utóbbi megoldást alkalmazták. (Az űrsikló irányítása viszont már egy repülőgépén alapult, így hosszútávon talán nekem lett igazam.)
Azért is kardoskodtam, hogy a kapszulát "űrhajónak" kezdjük hívni. Ezt a futamot megnyertem.

Más hangok – John Glenn

Akkoriban rengeteget utaztunk csoportosan, és a hotelbe való bejelentkezést általában őrült tülekedés kísérte – főképp azért, hogy melyikünk lesz a kakukktojás, aki külön szobában alhat. De mindenáron igyekeztük elkerülni, hogy Deke-kel egy szobába kerüljünk. Ennek oka egyszerű: a II. világháború előtt felcseperedő generációban sokaknak még gyerekkorában eltávolították a manduláit, azonban kicsi Deke Slayton nem tartozott közéjük. Évekig laktam barakkokban, de Deke-nél borzalmasabban senki nem horkolt. Még a képek is lepotyogtak a falakról.

Deke – akárcsak Gus Grissom – nem volt a szavak embere: csöndes fiú, legkevésbé sem robbanékony természetű. Valószínűleg a repülés történetének legszótlanabb útjára akkor került sor, amikor Deke és Gus átrepülték az országot. Még viccelődtek is rajta: a keleti parttól a nyugatiig mindössze tíz szó hangzott el kettejük között, vagy még ennyi sem.
Viszont Deke-hez minden információ eljutott. Kivárt, és megalapozott döntéseket hozott. Majd, amikor mi még mindig az adott problémán gondolkodtunk, egyszer csak azt mondta, „Haladjunk.” Így állt hozzá a munkához. Fogalmam sincs, hányszor hallottam ezt: „Haladjunk”.

A Mercury-s kiképzés idején őrnaggyá léptettek elő, nem mintha ez bármit is jelentett volna a NASA-nál. Nem gondolkodtunk katonai pályánkon, mivel egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy 1962 elejére nem végzünk a Mercury-programmal. Ez volt az a határidő, ameddig a NASA eredetileg felmentést kért számunkra a katonai szolgálat alól. Így aztán a NASA a Hadügyminisztériumnál egy rakás esetben a határidő egy éves meghosszabbítását kezdeményezte. Mi is köztük voltunk.

Július 29-én felbocsátottuk a Mercury-Atlas I-et: ez volt az első Atlas rakéta, ami makett helyett immár egy valódi Mercury-űrhajót vitt magával. A nap korábbi részében esett az eső, így az ég még mindig felhős volt, amikor a rakéta felszállt … egyenesen felfelé haladt, minden jónak tűnt. A repülés első percének elteltével azonban, amikor kilencezer hétszáz méteren volt – Max Q-nál – bumm! Egyszer csak felrobbant.

Csúnya látvány volt, és a Mercury immár többhónapos csúszás elé nézett, mire kivizsgálják, mi okozta a MA-1 balesetét. Ekkor kezdte a sajtó kritizálni a programot.
Az 1960-as esztendő egyben választási év is volt, Kennedy kontra Nixon. Az egyik ok, amiért Kennedy Nixont és a republikánusokat támadta az volt, hogy az oroszoknál miért nem nagyobb vehemenciával építettek rakétákat, és miért nem próbálták behozni az űrversenyben elszenvedett lemaradást. Így aztán sokan azt gondolták, hogy Kennedy győzelme jót tenne a NASA-nak.

Mások viszont nem voltak ebben ennyire biztosak. Szerintük Kennedy bármikor behozhatatlannak nyilváníthatta az oroszok előnyét, illetve, dönthetett úgy is, hogy a NASA nem jó gazdája az emberes műholdprogramnak, és esetleg minden visszakerül a Légierőhöz. Ez biztosan nem lett volna jó hír számunkra."