1960-ban Cape Canaveralon az egyetlen látványosságot  az egymás után felrobbanó Atlas-rakéták jelentették. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Mielőtt sor került volna az első centrifugás tesztre, Bill rutinszerűen megvizsgált engem, és valami furát talált az EKG-görbémben. Arra gondolt, hogy esetleg valami nem stimmel a berendezéssel, így másodszorra is nekifutott. Minden ugyanaz. Így aztán belekezdtünk a tesztbe, ilyesmit manapság már sehol nem csinálnak. Elmentünk egészen három G-terhelésig, de a helyzet mit sem változott. Így aztán levettek a centrifugáról, majd pár haditengerész orvos megvizsgált Philadelphiában. Volt pár teszt, de az EKG-görbém ismét normális volt.
Egyikünk sem tudta, hogy egy ilyen problémának milyen következményei lehetnek. Nekem természetesen fogalmam sem volt arról, hogy ez mennyiben jelent gondot.

Egy hónappal később a Brooks Légibázisra küldtek, San Antonio-ba. Itt a Légierő pár orvosa – Charles Kossman és Lawrence Lamb – vizsgált ki engem. (Ezen a héten kimaradt egy Mercury-s utazás a Convair-hez. A NASA azt közölte, hogy „vírusos fertőzésben” szenvedek.)
Ez a két srác aztán megállapította, mi bajom van – idiopathiás atriális fibrilláció –, de szerintük ettől még repülhetek. Mindenki optimista volt, hogy a Mercury-program egyik küldetését megkapom majd, bár a történtek miatt már nagyon valószínűtlen volt, hogy az enyém legyen az első szuborbitális repülés.

Habár Shorty Powers novemberben már bejelentette, hogy „levizsgáztunk”, az 1960-as esztendő nagy részében még mindig újabb és újabb tréningeken vettünk részt. Elvittek az Új-Mexikói Hollomanbe, ahol egy C-47-es fedélzetén zéró-G repüléseken vettünk részt. Aztán Wright-Patterson következett – hasonló okból. A Lewisnál a MASTIF várt ránk, egy másik központban pedig az ALFA (Air Lubricated Free Axis) trénergép. Aztán irány a szkafander ruhapróba B. F. Goodrichba. (Itt készült az a fotó, amin mind a heten szkafanderben vagyunk; ez volt az első és utolsó alkalom, hogy azokat a cuccokat egyszerre viseltük.)

Majd Johnsville következett, újabb centrifuga. Ezután lefelé vettük az irányt, Cape-re, ahol a Mercury-űrhajó szimulátorában üldögéltünk.

Egy rakás politikai, illetve PR-teendőnk is akadt. Engem például a wisconsini Sparta tiszteletbeli polgármesterének választottak, és megkaptam a város kulcsait. A természettudományok tiszteletbeli doktora lettem Carthage College-ben.  Aztán 1960. júliusában egy hétre mindannyiunkat kitettek egy sivatagba, a nevadai Reno-ban található Stead Légibázistól pár kilométerrel északra, ahol túlélőgyakorlaton vettünk részt. Az év legnagyobb részét viszont Cape-en töltöttem: végignéztem az Atlas-rakéták felszállását, majd azt is, ahogy azok kivétel nélkül felrobbannak.

A Cape azokban az időkben meglehetősen lepukkant hely volt. Dél felől a Patrick Légibázis volt, északról pedig Cape Canaveral – az akkori indítóközpont - határolta. A kettő között volt Cocoa Beach, ami még az 1960-as évek elejéhez mérten is kisvárosnak számított. Természetesen, a NASA fejlesztéseinek és tevékenységének köszönhetően rohamos növekedésnek indult: rövidesen apartmanok, motelek és éttermek árasztották el az egész várost. Ugyanakkor az ittlét elég kényelmes volt: hosszú, unalmas napokon át csak ülni, és várni, amíg leállítanak egy-egy visszaszámlálást, hogy aztán a szünetben lehessen dolgozni valamit, egyszóval ilyesmi volt. Mindig megtaláltuk az alkalmat, hogy kiengedjük magunkból a gőzt. Közülünk páran például menő kocsikat vásároltak.

Még mindig nem kínálkozott a repülésre túl sok lehetőség, de azért sikerült beszuszakolnom egy keveset. (A helyi lapok 1960 áprilisában egy szép napon „titokzatos” hangrobbanásról számoltak be, ami az egész partot megrázta, és egy F-104-essel repülő veszélyes pilóta számlájára írták a dolgot.)"