Meggyűlt az asztronauták baja az újságírókkal. Valamelyiküknél tuti biztos, hogy épp ült egy riporter, emiatt aztán nem tudtak dolgozni. Valamit ki kellett találni. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ez volt az első találkozásom az „integrációnak” nevezett jelenséggel. Van egyszer ugyebár a Mercury-űrhajó, ami egy még mindig fejlesztés alatt álló vadonatúj jármű: St. Louisban a McDonnell építi. Aztán ott van az Atlas, ez egy szintén fejlesztési fázisban lévő interkontinentális ballisztikus rakéta, ami épp egy emberes űrutazásra alkalmas hordozórakétává alakul át: a több mint ezer kilométerre lévő San Diegoban építi a Convair. Ezeket össze is kell szerelni, majd az űrbe juttatni, mégpedig egy harmadik helyszínről: Floridából.

Vajon a Mercury jelentette súlytöbblet és eltérő aerodinamikai tulajdonságai befolyásolják-e az Atlas teljesítményét? Vajon az Atlas indítása közben fellépő zaj és vibráció árt majd a Mercury-nek? Ezt kellett körbejárnom a többi asztronauta számára is. Mivel arra számítottam, hogy egy szép napon én magam ülök majd a tetején, fölöttébb érdekelt voltam abban, hogy az űrhajót fejlesztő srácok beszéljenek a hordozórakétát fejlesztő kollégáikkal.

Az egész nagyon hasonlított ahhoz, mintha egy repülőgépgyártó cég berepülő pilótája lennék. Ezen a ponton Walt Williams volt nagy segítségemre, aki a Mercury műveleti igazgatójának, Bob Gilruthnak lett a helyettese, és ekkorra már Chuck Mathews is vele dolgozott. Mathews főként a Mercury útját a földről követő állomások hálózata és a kommunikációs rendszerek elindításában segédkezett, míg Walt és Chris Kraft leginkább arra koncentrált, miként hagyja el az űrhajó a földet … és, hogy kitalálják, mi a teendő ezután.
Walt pontosan tudta, hogy egy berepülő pilóta mivel tud hozzájárulni ehhez a folyamathoz, és biztosította, hogy beleszólásunk legyen a dolgokba. Meg azt is, hogy komolyan is vegyék véleményünket.

Segített, hogy mi voltunk az érintettek, akik az űrhajó tetején ülnek majd. Amikor meglátogattuk a Convair-nek azt a gyárát, amelyik az Atlast építette, megkérték Gus Grissomot, hogy mondjon pár jó szót. Gus még nálam is rosszabbul viselte ezeket az alkalmakat, de végül tökéletes beszédet kanyarított: „Dolgozzatok jól” – mondta. Az éljenző hallgatóság egymást ölelgette, és jeleket mutogattak, amik üzenete összeolvasva ez volt: Dolgozzatok jól. Mert hát rólunk van szó.

A Life magazinnal a szerződés 1959. augusztus 5-én jött létre, és a sajtóból egy-két helyről meg is kaptuk a kritikát érte. Ha eltekintünk az anyagi vonatkozásától, a megállapodás kétségtelenül jó dolog volt, mivel megmentett minket a magánéletünket firtató milliónyi kérdéstől. Minden olyan témában szabad volt a vásár, ami úgy általában érinti az asztronauták életét, a Mercury Projektet, a NASA-t – a sajtó rendelkezésére álltunk. De a feleségünk és a gyerekeink tabunak számítottak a Life kivételével minden más médium számára.

Pár szerkesztővel és riporterrel elég közeli ismeretségbe kerültem. Ed Thompson felelt az egészért, Loudon Wainright, John Dillie és Don Skanke voltak az írók, akikkel tárgyaltam. Inkább szövetségesnek, mint ellenfélnek tekintettem őket.
Ugyanakkor a legnagyobb problémánk nem egymással, hanem a sajtóval volt. Langley-ben egy irodába voltunk mindannyian „összezárva”: ez egy nagy második emeleti terem volt, ahol mindegyikünknek egy-egy íróasztal jutott, és heten egy titkárnőn, Nancy Lowe-n, osztoztunk.

Valahányszor valamit el akartál intézni, valaki közülünk biztos, hogy egy riporterrel beszélgetett. Nagyon idegesítő volt. (Amikor átvettem az asztronauta iroda irányítását, első teendőm volt, hogy heti egy napra korlátozzam a sajtólátogatásokat. Minden pénteken lehetett velünk interjúkat készíteni, a többi napokon azonban zavartalanul dolgozhattunk.)
Shorty Powers egy tipikus, Légierőnél szocializálódott PR-es volt, igazi púp a háton. Mivel egyáltalán nem létezett jelentési rend – az összes asztronauta Gilruthnak dolgozott – Powers saját hatáskörbe vonta a kérdést, és azt tette, amit csak jónak látott. Így a későbbiekben jó párszor összeütközésbe kerültünk ötletem miatt. Ő ugyanis azt akarta, hogy szabadon, tetszés szerint ki-be járhasson a sajtó."