A Mercury Projekttel kapcsolatos tájékoztatókon szóba került, hogy a NASA asztronautái előbb szereljenek le a hadseregtől, és legyenek civilek. Nagyon gyorsan feledésbe merült ez az ötlet. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A NASA még annyira új volt, hogy a komplett főhadiszállása elfért Washington belvárosában a Dolley Madison House-ban, szemben a Lafayette Parkkal. Hétfőn, február 9-én harmincvalahány másik srác társaságában megérkeztem a második Mercury Projekttel kapcsolatos tájékoztatóra. Charlie Donlan tartotta az előadást, aki Bob Gilruth jobb keze volt a NASA-nál. Rajta kívül ott volt Warren North, a NASA berepülő pilótája és mérnöke, valamint Bob Voas, a Haditengerészet agyturkásza. Gilruth személyesen is megjelent több más orvos – White és Augerson, illetve Bill Douglas a katonai főorvosok – kíséretében. Egy bizonyos Keith Lindell nevű ezredes is jelen volt a Légierő részéről.
A tájékoztató meglehetősen őszinte volt. Kiderült, hogy a NASA nagyjából egy éven belül egy sor emberes és ember nélküli repülést akar végrehajtani a Redstone és az Atlas rakétákkal. A Redstone repülések szuborbitális űrugrások lennének, az Atlas viszont már földkörüli pályára állna. Elhangzott, hogy ez a legnagyobb nemzeti prioritás. Meg hogy önkéntesekre van szükség. A NASA tizenkét berepülő pilóta kiválasztásában reménykedett.
Pár srácot lelombozott az a tény, hogy a Mercury ember nélküli küldetésekre is képes. Engem nem. Mivel a repülő szerkezetek egyre magasabban és gyorsabban repülnek, én úgy gondoltam, hogy elkerülhetetlen egy olyan rendszer léte, ami emberi beavatkozás nélkül is teszi a dolgát. Azt is tudtam, hogy egy berepülő pilóta a legmegfelelőbb erre a feladatra – nem csak önmagában a repülés miatt, hanem azért is, mert segíteni tud a program kidolgozásában.
Így a tájékoztató végén belementem abba, hogy a következő szintre lépjek. Azt mondtam a NASA-nak, hogy még mindig érdekel a program, majd visszamentem az Edwardsra, és várakozó álláspontra helyezkedtem. A lelkes fogadtatás szerintem meglepte a NASA-t. Korábban aggódtak amiatt, hogy a berepülő pilóták majd nem rajonganak a programért, ezért is jutottak végül arra az elhatározásra, hogy mintegy tucatot vesznek fel a jelentkezők közül. Majd – nagyjából ezidőtájt – megfelezték ezt az előirányzott létszámot.
(A tájékoztatókon szóba került, hogy a NASA asztronautái előbb szereljenek le a hadseregtől, és legyenek civilek. Nem mondom, hogy ezért lehurrogták a NASA-t, de nagyon gyorsan feledésbe merült ez az ötlet. A NASA és Mercury Projekt 1959. februári állapotát figyelembe véve, komplett idiótának kellett lenni ahhoz, hogy valaki ezért kettétörje a karrierjét – akár a Légierőnél, akár a Haditengerészetnél szolgált.)
Másféle hangok
Thomas McElmurry
Deke-kel együtt én is ott voltam azon a második eligazításon. Miután egy évvel Deke után elvégeztem az 56-B osztályt, az Új-Mexikói Holloman Légibázison teljesítettem akkoriban szolgálatot.
Egyike voltam azoknak, akik meglehetősen szkeptikusak voltak a NASA-val és a Mercury Projekttel kapcsolatban. Először is, semmi olyasmit nem ígértek, hogy a programhoz való csatlakozás esetén tényleg repülni is fogunk. Másodsorban, amikor a fülkével kapcsolatban kérdezték őket – repülősök lévén – a NASA-tól valaki ezt találta mondani: „Teszünk róla, hogy ne legyen rá szükség….” Nos, ilyesmiről végképp hallani sem akartunk."
