A hatvanas évek közepén hatvan óra elég volt arra, hogy a NASA egy-egy hirtelen kipattant ötletét még a Fehér Ház is jóváhagyja. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az Apollo-program megalapozásához nem csupán űrrandevút kellett végrehajtani, hanem különböző típusú űrrandevúkra volt szükség. Háromféle jött számításba:
Az első variáció [tangential mode] értelmében az Agena egy köralakú pályára áll, a Gemini pedig egy elliptikusra, aminek apogeuma (pálya legmagasabb pontja) érinti az Agena pályáját. Jó pár földkörüli keringés és számos apró gyújtás során a Gemini egyre közelebb lopakodik az Agenához, hogy végül az űrben egyszerre érkezzenek ugyanarra a pontra.
A másik módszer [coelliptical mode] lényege, hogy az Agena köralakú pályán kezd, a Gemini pedig alatta ugyancsak köralakú pályára áll. Ahogy a két űrhajó megkerüli a földet, a Gemini kvázi „lefutja” az Agenát. A megfelelő pillanatban a Gemini beindítja segédhajtóműveit, és felbukkan az Agena mellett egy űrrandevú és a dokkolás erejéig.
Aztán volt egy harmadik módszer [first-apogee mode] is, ami lényegében az első módszer gyorsított verziója. Hátránya a hatalmas üzemanyag-szükséglet volt.

A Gemini-Agena első dokkolási kísérletéhez végül a második módszer mellett tettük le a voksot, így Wally és Tom az Agenával az Indiai-óceán fölött a küldetés kezdetétől számított kevesebb, mint hat órán belül találkoznának. A következő hét órát együtt töltenék, majd szétválnának. Az egész küldetés mindössze negyvennyolc óráig tartana, de ez egy nagyon dolgos negyvennyolc óra lenne.
1965. október 25-e, hétfő reggelén Wally és Tom beszállt a 19 Indítóálláson várakozó GT-6-ba, miközben az első Atlas-Agenánk visszaszámlálása pár kilométerrel délre, a 14-es Indítóálláson már folyamatban volt. Pár másodperccel tíz óra után, az Atlas felemelkedett. Öt perc elteltével az Agena saját hajtóművének segítségével levált.
Aztán egyik pillanatról a másikra nem érkezett több telemetriai adat. A Kanári-szigeteken lévő földi megfigyelőállomás szem elől vesztette az Agenát. A start után negyvennyolc percig vártunk, ekkor az ausztráliai Carnavon állomásnak kellett volna érzékelni a jelét. „Rossz hírünk van” – mondták. Az Agena valószínűleg a gyújtás pillanatában felrobbant.
Se céljármű, se dokkolás. Így aztán Wally és Tom kénytelen volt kimászni a Geminijükből, és otthagyni az indítóállást.

A történtek után kábé egy napig az Agena 5001-es újrahasznosítását terveztük: ez a földi tesztelésre használt madárka volt, ami nem felelt meg az elvárásoknak De ettől függetlenül rá kellett jönni, hogy mi történt az 5002-essel. Ekkoriban a Légierő havonta legalább egy Atlas-Agenát bocsátott fel a nyugati parton lévő kaliforniai Vandenberg Légibázisról. Ezek többsége poláris pályára álló, fényképeket készítő felderítő műhold volt. Így pokolian sok gyakorlati tapasztalat állt rendelkezésünkre, de azért a történtek elkerülhetetlenül csúszást okoztak.
 
A Cape-en egy megbeszélés alkalmával (John Yardley és Walter Burke a McDonnell Douglas-től, illetve Frank Borman és Jim Lovell voltak jelen) merült fel a gondolat, hogy a GT-6 dokkolhatna a GT-7-hez. (A Martin Company valami hasonlót javasolt 1965 első felében, így még tanulmányok is rendelkezésünkre álltak.) Frank maximálisan ellenezte, hogy a GT-7-et egy dokkolás során használatos céljárművé alakítsák át – a Geminit amúgy sem erre tervezték.

Igen komoly logisztikai kihívásokkal néztünk szembe. Épp csak sikerült bebizonyítani, hogy kéthavonta fel tudunk készíteni a startra egy Gemini-Titant. A GT-7 és a GT-6 startjára két hét leforgása alatt kellett sort keríteni, ha azt akartuk, hogy egyszerre legyenek az űrben.
A problémák egy részét ez okozta. A Titan összeszerelése – az egyik rakétafokozat felszerelése a másikra az indítóálláson, majd a rendszerek tesztelése és összehangolása – több hétig is eltartott. Mivel a Titant már összeraktuk, a kérdés az volt, hogy szét lehet-e szedni, hogy utána újra összeszereljük anélkül, hogy újra az alapoktól kellene kezdeni az egész műveletet.
(Valakinek eszébe jutott, hogy le lehetne emelni a Titant a 19-es Indítóállásról, és elvihetnénk egy másik helyre, ahol aztán függőleges helyzetben tárolhatnánk. Ez is egy lehetőség volt, hogy lerövidítsük a két start között eltelt időt.)

A GT-6-ot legfeljebb négy napos küldetésre lehetett használni, egy űrrandevúra és egy dokkolás végrehajtására szánták. Nem számíthattunk arra, hogy 1966-nál hamarabb megérkezik egy újabb Agena. A GT-7 űrhajót kéthetes küldetésre szánták, és mihelyt elkészül, már indulhatott is. Így az első kérdés az volt, hogy miért ne rakhatnánk a GT-6 Titanjának tetejére a GT-7-est?
Nos, a GT-7 kissé túlsúlyos volt. Így aztán nem maradt más, mint az, hogy a GT-6 hordozórakétáját el kell távolítani az indítóállásról. A Martin csapata úgy vélte, hogy ezt meg tudják oldani, hiszen egyszer már összeszerelték.
Aztán ott voltak a kommunikációval és a telemetriával kapcsolatos gondok. Az űrhajó útját a Földről figyelemmel kísérő megfigyelőállomásokat egy emberes űrhajó és egy ember nélküli követésére tervezték – nem pedig arra, hogy két emberes űrhajót egyidejűleg tartsanak szemmel.
Chris Kraft emberei – különösen John Hodge – azt fontolgatták, hogy az űrrandevú során a GT-7-est úgy kellene kezelni, ahogy azt a Mercury esetében tettük, amikor a telemetriai adatok a küldetésirányításhoz távírón keresztül érkeztek, ezáltal az űrrandevút végző GT-6-os valós időben használhatja a rendelkezésre álló összes csatornát.

(Némiképp vicces, hogy ez mekkora kihívást jelentett akkoriban. Ugyanez áll az űrhajó fedélzetén és a Mercury küldetésirányításnál lévő számítógép pindurka memóriájára is.)
Ezután pár villámértekezletre került sor, nem csak a Cape-en, hanem Houstonban és Washingtonban is. Hétfő délután repültem vissza Houstonba. Kedden délután négykor Bob Gilruth irodájában voltam Chuck Mathews, a Gemini programigazgatója, George Low, Yardley, Burke és Kraft társaságában. Végigvettük a lehetőségeket, senki nem állt elő olyasmivel, ami meghiúsította volna. Legalábbis nem a két űrhajó legénysége szempontjából. Wally-t és Tomot eleve űrrandevúra készültek fel. Viszonylag passzív célpontként Frankra és Jimre nem hárult túlzott megterhelés. Így abban maradtunk, hogy decemberben indítjuk a GT-7-est, amit tíz napon belül a GT-6 startja követ: űrrandevú lesz, dokkolás nem.

Egy nappal később még Jim Webb is belement a dologba. Tetszett neki, hogy egyszerre négy amerikai asztronauta lesz az űrben. Ezzel ismét megverhettük az oroszokat. Aznap éjjel LBJ nyilvánosságra hozta az új tervet. Talán cirka hatvan óra telt el az Agena kudarca és a Fehér Ház jóváhagyása között. Akkoriban még így mentek a dolgok."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!