Az ember egyetlen lélegzetvétellel annyi levegőt képes elraktározni, ami szükség esetén minimum hét percre is elegendő. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Scott Carpenter írását közöljük:
"Azt hiszem, hogy navigációs és kommunikációs rendszerekkel kapcsolatos ismereteimtől eltekintve az volt az egyik fő ok, amiért felvettek a csapatba, hogy meglehetősen jól teljesítettem a fizikai állóképességet felmérő teszteken. Szerintem pont ilyen testi adottságokkal rendelkező embereket kerestek, és én jó kondiban voltam. Az orvosok az elért eredményeim összegzésekor bizalmasan közölték, hogy öt rekordjukat döntöttem meg. Az egyik ilyen rekordomat a futópadon értem el: a vizsgálat során változatlan sebességgel kellett hegynek felfelé sétálni. Olyan volt, mintha egy fokozatosan egyre meredekebb hegyet kellene megmásznom. Finoman szólva is fárasztó volt. De hatalmas elégtétel volt számomra, hogy tudtam: a csoportomból mindenki másnál tovább bírtam.
Ezek voltak a legkeményebb vizsgálatok, és ezek vették ki a legtöbbet belőlünk. Az orvosok természetesen szenzorokat szereltek ránk, és minden fontos testfunkciónkat folyamatosan szemmel tartották, így kiderült volna, ha rosszul lett. Ha nem lettünk volna jó formában, könnyen komoly bajba kerülhettünk volna, függetlenül attól, hogy mennyire voltunk motiváltak. A légzést mérő vizsgálaton is jól teljesítettem – erre Új Mexikóban, az albuquerque-i Lovelace Klinikán került sor: levegőt kellett venni, majd gumizsákokba kellett kifújni, csakhogy közben egy kerékpáron ültünk, amit egyre nehezebben lehetett hajtani. Ennek a vizsgálatnak az volt a célja, hogy felfogják az általunk kilélegzett levegő mennyiségét, és meghatározzák, milyen jól teljesít a tüdőnk. Az orvosok 17 gumizsákot készítettek ki számomra, ezeket kellett megtöltenem levegővel. De én megtréfáltam őket. Olyan sokáig bírtam, hogy kifogytak a zsákokból. Azt mondták, hogy ilyesmi még sosem fordult elő velük korábban, úgyhogy szerintem ezt a rekordot is megdöntöttem.
Amikor a magassági kamrában végeztem a vizsgálattal, egy asszisztens bevallotta, hogy még sosem találkozott senkivel, akinek a 19 800 méteres szimulált magasságon nem emelkedett sem a pulzusa, sem a vérnyomása. Nekem sikerült, és ez jó érzéssel töltött el. És amikor egy 50 centis lépcsőn kellett fel- és leugrálnom anélkül, hogy túlzottan begyorsult volna a pulzusom, az orvos azt mondta. „Fiam, minden eddigi rekordot megdöntesz, ez itt egy újabb példa rá.” Utánanézett a dolognak, és tényleg: ezzel egy újabb rekordot döntöttem meg.
Egy újabb rekord akkor lett a múlté, amikor az orvosok megkértek arra, hogy fújjak egy csőbe, majd ennek hatására a cső másik végén a higanyoszlop megemelkedett. Ennek célja az volt, hogy kiderüljön, mennyi ideig tudom kifújni a levegőt. Egészen eddig 94 másodperc volt a legjobb eredményt. Azt mondtam magamnak, hogy százig számolom a másodperceket magamban, és megpróbálom megdönteni ezt a rekordot is. Túl lassan számoltam, így mikor végül feladtam, megtudtam, hogy egyetlen levegővétellel 171 másodpercig fújtam kifelé a levegőt. Ennek a kis győzelemnek is nagyon örültem. Az orvosok fel-le ugráltak. Csoportunkból én voltam az utolsó, aki átesett ezen a vizsgálaton. Utánam már csak John Glenn következett, ő pedig 151 másodpercig fújta a levegőt a csőbe. Ezeken a teszteken John is jól szerepelt.
Egy nap elmondta nekem, hogy véletlenül fültanúja volt egy orvosok közti beszélgetésnek. Eszerint mindketten olyan jól teljesítettünk, hogy erről értesítik Washingtont is.
A légzésvizsgálatban a trükk az, hogy az ember egyetlen lélegzetvétellel annyi levegőt képes elraktározni, ami szükség esetén minimum hét percre elegendő. Amikor úgy érzed, kezdesz kifogyni a levegőből, az azért van, mert a szervezet szén-dioxid érzékelő receptorai figyelmeztetnek, hogy a tüdődben a CO2-koncentráció a normális szint fölé emelkedett, és egy levegővétellel meg kellene szabadulni a szén-dioxidtól. Ettől még van oxigén a szervezetben. Az ehhez hasonló vizsgálatok alkalmával mindössze annyit kell tenni a hasonló eredmény érdekében, hogy figyelmen kívül kell hagyni azokat a kis szén-dioxid-érzékelőket, és nem szabad abbahagyni a feladatot. Nem fogsz elájulni. Azon múlik, hogy mennyire vagy ura a saját testednek. Bárki képes rá, ha elég motivált. És ha valaki, akkor én az voltam.
Szerintem a pszichológiai teszteknek is motiváltan álltam neki. Legalábbis, a magam részéről én élveztem ezeket a vizsgálatokat. Különösen a Rorschach tintapaca-teszt nyerte meg a tetszésemet. Ez abból áll, hogy a pszichológusok mindenféle pacákat mutatnak, majd el kell mondani, hogy a pacák mire emlékeztetnek. Rene klinikai pszichológiát tanult az iskolában, és mesélt nekem ezekről a tesztekről. Azt mondta, hogy ő csak egy rakás denevért lát bennük. De figyelmeztetett arra, hogy ez a válasz általában bosszantja a pszichológusokat, mivel szerintük biztos nem stimmel valami annál, aki folyton csak denevéreket lát, és semmi mást. Ezzel a tudással felvértezve mentem a denevérlesre. Csak párszor láttam denevéreket, de ezekről minden alkalommal be is számoltam. Ez egy denevér – mondtam az első papírlapnál, amin a tintapacák egy szárnyas fekete teremtményre hasonlítottak. A pszichológus érdeklődve hajolt előre a székében, és megkérdezte: Melyik irányba repül? Egyenesen felénk – feleltem. Nem tudom, hogy helyes választ adtam-e, mindenesetre továbbjutottam. Más alkalommal meg fakockákat kellett elrendeznünk, olyanokat, amikkel a gyerekek játszanak az óvodában. Ez butaságnak tűnt számomra, de feltételezem, hogy az orvosok tudták, miért kértek meg rá, így nem zavartattam magam miatta.
Elég jól teljesítettem az Idióta Dobozon is. Ez egy elektronikus kütyü volt, amit mindenféle villogó fényekkel és berregőkkel zsúfoltak tele, ezeknek elméletileg össze kellett volna zavarnia minket. Öt másodperc alatt kellett rendet vágni a káoszban, eközben gombokat nyomogathattál és karokat húzogathattál, annak érdekében, hogy elhallgattasd a berregőket, és kialudjanak a fények. Rögzítették a teljesítményedet. A doboz néha úgy megbolondult, hogy ha beülnénk valaki mögé, és onnan néznénk, hogy küzd vele, igazán vicces látványban lenne részünk. Az orvosok először a dobozt normál sebességen 30 percig járatták. Majd dupla sebességen kellett boldogulni vele - ezúttal 35 perc alatt. Végül az orvosok beadták a derekukat, és 40 percre négyszeres sebességre kapcsolták. Az, aki ezt a szerkezetet készítette, váltig állította, hogy még normál sebességen sem lesz képes senki lépést tartani vele. De némelyikünknek sikerült, hogy a fényeken és a hangokon még négyszeres sebesség mellett is felülkerekedjen, és igencsak meglepődtek, akik ezt a Wright-Patterson Légibázison végignézték, itt történt ugyanis a vizsgálat. Szerintem arra számítottak, hogy majd pánikba esünk. Még a talpunkra is szereltek mérőműszereket, mivel a bőrellenállásból könnyen megállapítható, hogy az alany pánikba esett-e. Annyira belemerültünk a dobozzal való küzdelembe, hogy valósággal rohant az idő. Azt hiszem, ilyen gyorsan még sosem telt el az életemből 40 perc.
Ez a teszt jól mérte a koordináció és a gyors reflexek – pont ilyen képességekre lesz szükségünk, amikor majd felszállunk az űrhajó fedélzetén.
Nem értettem a „Ki vagyok én?” nevű vizsgálat jelentőségét. Itt mindössze az volt a feladat, hogy egy hosszú listát kellett kigondolni, ami mentén leírhatod magad. Olyan egyszerűnek tűnt, hogy elképzelni sem tudtam, egyáltalán mi szükség van rá. Azt feleltem: „Én férfi vagyok. Repülős vagyok a haditengerészetnél. Apa vagyok. Férj vagyok. Harminchárom éves vagyok. Íjász vagyok. Könnyűbúvár vagyok.” Satöbbi. Kitöltöttem az összes üres rubrikát, és az utolsóhoz ezt írtam: „Egy leendő Mercury Asztronauta vagyok.”
Talán ez a válasz is segített. Bárhogy is történt, bekerültem a csapatba, és ezzel búcsút intettem a hajózásnak. A következő teendőm az volt, hogy megszervezzem családom átköltöztetését Kaliforniából a Virginia-beli Langley Légibázisra, ahol a Mercury központja volt. Épp Long Beach-i otthonunkban pakoltam, amikor a főúr beállított egy hölggyel, hogy megmutassa neki a lakást. Bemutatkoztam neki. A hölgy bejött a szobába, és megkérdezte, hogy tényleg egyike vagyok-e azoknak új „űrembereknek”. Amikor igennel feleltem, csak annyit mondott: Maga egy őrült. Ezzel faképnél hagyott, és kiment megnézni a konyhát.
Valószínűleg ezzel nem volt egyedül. Apám írt nekem egy levelet Coloradoból, hogy tudassa, mennyire boldog, amiért ilyen nagyívű vállalkozásban úttörő lehetek. De azt is leírta, hogy barátai közül páran nem értik, miért vállalkozom ilyen veszélyes és példa nélküli küldetésre. Erre elmondhattam volna, hogy sok minden közrejátszott a jelentkezésemben. Őszintén szólva az egyik ok az volt, hogy úgy véltem, ezzel esélyt kapok a halhatatlanságra. A világűrbe az elsők között kijutni – ez olyan cél, amiért még az életemet is feláldoznám. Ahogy Rene-nek is kifejtettem: nagyon szerencsés az, akinek van valami az életében, amiért még erre is képes lenne."
