John Glenn űrrepülése végefelé hallotta, ahogy az alkatrészek leválnak az űrhajójáról: azt hitte, hogy itt a vég, és menten szétesik a hőpajzs. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben John Glenn írását közöljük:
"Igencsak emlékezetes pillanat volt, amikor a Friendship-7 külseje elkezdett hevülni a légkörbe-lépés során. Erre előre felkészítettek minket, és ismert volt előttem a legtöbb dolog, ami ilyenkor történik. Fényes, narancssárga ragyogás vette körül a kapszulát, erre számítottunk. A rádió elnémult, mivel a hő okozta ionizáció miatt megszakadt a kommunikációs kapcsolat. Aztán egyre nagyobb lett a terhelés: újra megérkeztek a G-erők, és az ülésbe passzíroztak. Abnormális dolgok is történtek. Hallottam, ahogy a lelazuló, majd leváló szerkezeti elemek nekicsapódtak hátam mögött a kabin aljának, majd az ablak előtt elhúznak. Mindebből arra következtettem, hogy valószínűleg épp a hőpajzs esik szét, ami elég nyomasztó gondolat volt.
Képzelem, hogy eközben odalenn a földön mit érezhettek. Később megtudtam, hogy még olyanok is aggódtak a végkifejlet miatt, akik egyébként részt vettek a programban: mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Végül minden jól alakult: három évet töltöttünk el azzal, hogy erre a pillanatra felkészüljünk, és ez idő alatt folyamatosan tökéletesítettük az űrhajót, hogy jó állapotban maradjon, és képes legyen hazahozni engem. Én is jó bőrben voltam: a felkészülés alatt sorra vettük a lehetséges veszélyforrásokat, és magabiztosan tudtuk: történjék bármi, megálljuk a helyünket.
Igazából a magabiztosság a könyv egyik vezérmotívuma. A Mercury-program két alaptétel nagy körültekintéssel kivitelezett tesztje volt. Először is igazolta, hogy jó úton haladunk ahhoz, hogy összeálljon egy olyan rendszer, ami képes embert juttatni az űrbe, majd biztonságban vissza is hozni onnan. Másodszor, pedig azt az alapvetést is alátámasztotta, hogy az ember nem csak, hogy képes az űrrepülésre, hanem igazából az űrhajó szerves, nélkülözhetetlen alkotórésze. A Friendship-7 repülése mindkét feltevést megerősítette. Egészében véve a rendszer jól működött, és tette a dolgát. Hiba esetén a pilóta saját belátása szerint, tapasztalatai alapján beavatkozhatott, és korrigálhatott. A repülés elkerülhetetlen kudarc lett volna, ha nem lett volna ember a fedélzeten, aki irányítja a kapszulát, és visszahozza a Földre. Gép és ember kiegészítette egymást, és bebizonyosodott, hogy a kettőnek csak együtt van jövője az űrkutatásban.
Megindító és örömteli pillanat volt számomra, amikor meleg szavakkal köszöntött az Elnök, az Alelnök és a Kongresszus, és láttam az utcán sorakozó, ünneplő emberek millióinak arcán a mosolyt, miután visszatértem. Akkor megpróbáltam rámutatni, hogy egyszemélyben sok derék ember képviselője vagyok – beleértve a könyv a hat másik szerzőjét is, akik mind sokat tettek azért, hogy a küldetést siker koronázza. Arra is megpróbáltam felhívni a figyelmet, hogy ez nem csupán egy kalandtúra volt, és nem csupán arról szólt, hogy felmentünk az űrbe, és megpróbáltuk bebizonyítani, hogy az amerikaiak is végre megbarátkoztak a rakétákkal, és képesek vagyunk párszor körbehajszolni néhány berepülő pilótát a Föld körül.
Ha csak ennyi lenne a cél, az olyan lenne, mintha egy maroknyi, karddal felszerelt lovagot lóra ültetnénk, és azt mondanánk, hogy vágjanak neki a nagyvilágnak, de nem adnánk nekik konkrét célt. Nekünk, Asztronautáknak küldetésünk van, mégpedig nagyon fontos. Segítünk elszakítani azokat a szálakat, amik az emberi fajt mindeddig a Földhöz kötötték, és így az emberiség végre elkezdheti felfedezni tágabb környezetét, a világűrt – utóbbi óriási hatással van mindannyiunk életére, és talán részleteiben is megfigyelhetjük.
A légkör vastag burka vesz körül minket, ami egyrészt védelmet nyújt az űr káros részecskéivel szemben, ugyanakkor viszont nagyon fontos titkokat is elrejt a szemünk elől. Még a legnagyobb teleszkópjainkkal sem tanulmányozhatjuk a csillagok egy részét, mivel a Földről nézve villódznak: színképük egy részét elnyeli az atmoszféra. Mindaddig nem tudjuk biztosan, hogy valójában mennyi meteorit záporozik a földre, amíg nem létesítünk űrállomásokat ott, ahol a meteoritok még a legnagyobb méretükkel rendelkeznek. Mindaddig képtelenek vagyunk a légkört érő halálos sugárzás precíz mérésére, amíg nem rendelkezünk állandó űrbázisokkal - fedélzetükön pedig olyan képzett tudósokkal, akik megfigyelhetik a sugarak ütközését, aminek révén újabbak keletkeznek.
Mindaddig nem tudjuk az időjárást sem korrekt módon előrejelezni, amíg nincsenek űrben keringő meteorológiai állomásaink, hogy kiszúrják a viharokat, még mielőtt azok létrejönnének. Mihelyt mindezek birtokában leszünk, már hetekkel korábban riaszthatjuk a farmereket, és az így megmentett gabona révén az űrkutatásra fordított pénzek jó része megtérül.
A munka egy részét, természetesen, mérőeszközökkel is el lehet végezni. De csak az ember rendelkezik olyan képzelőerővel, kíváncsisággal és alkalmazkodó-képességgel, hogy észrevegye a kis dolgokat, és előnyére fordítsa a váratlan helyzeteket. Ezért van szükség a világűrben az emberi jelenlétre.
Asztronautaként ez a feladatunk. Mindezidáig épp csak a felszínt kapargattuk. Leteszteltük a különböző rendszereket, amik képesek embert juttatni az űrbe, és megvédeni őt, amíg odakinn van. Még csak sejtéseink vannak arról, hogy gondosan ellenőrzött feltételek mellett mire lehet képes az ember ebben az új környezetben, és hogy egy huzamosabb űrbéli tartózkodásnak milyen hatásai lehetnek az emberre nézve – már ha egyáltalán vannak ilyenek. A fentiek miatt reméljük, hogy a jövőbeli felfedezőutaknak továbbfejlesztett technikával, és egyre több ember részvételével vágunk majd neki, hogy elérjük az egyik legfontosabb célt, amire ebben az évszázadban lehetőségünk van: az emberiség környezetének teljesebb megismerését.
Nincsenek kételyeink, hogy ezt a célt el fogjuk érni. Lépésről-lépésről kell haladni, ahogy az korábban is történt, amikor megtettük az első nagy áttörést a Mercury-programban. Nincsenek illúzióink a megoldásra váró problémákkal kapcsolatban. Már eddig is épp elég problémába ütköztünk ahhoz, hogy pontosan tudjuk: ez egy elképesztő vállalkozás. Másrészt épp eléggé emberek vagyunk ahhoz, hogy azt is tudjuk: ez egyúttal izgalmas és merész feladat lesz. Ehhez nem fér kétség.
Ugyanakkor semmi emberfölötti nincs abban, ha valaki Asztronauta. Nincs semmi kísérteties vagy természetfölötti az űrrepülésben. Földkörüli repülésem előtt - és azt követően is - beszélgettem olyanokkal, akik ezt másként látták: szerintük egy Asztronautának valamiféle joginak kell lennie, aki képes magát transzállapotba juttatni, mielőtt ilyen élményeknek kitenné magát. Természetesen, 28 165 km/h-val megkerülni a Földet – másodpercenként nyolc kilométert tenni meg – nagyon eltért mindattól, amit valaha is csináltam. Űrrepülésem előtti legnagyobb sebességem 1770 km/h volt, és ezt a Tengerészgyalogság berepülő pilótájaként értem el. 19800 méternél pedig nem jutottam magasabbra.
Az űrhajóban ezzel szemben több mint nyolcszor magasabban keringtem. Olyan látványban és élményekben volt részem az űrben, amit sem én, sem amerikai nem látott, és nem tapasztalt korábban."
