Gus Grissom, az első asztronauták egyike kalappal és sötét szemüveggel próbálta álcázni magát, nehogy a sajtó felismerje. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. Elsőként a John Dille, a Life magazin szerkesztőjének bevezetőjét közöljük:
"Gus Grissom, a Légierő stramm, fiatal, michigani századosa Shepard után indult a világűrbe, és noha ő volt az asztronauták közül a legalacsonyabb, mérnöki tudásával és repülési tapasztalatával egyaránt kimagasodott közülük. Habár egy bizarr baleset következtében nem sokkal a vízreszállás után Gusnak el kellett viselnie saját űrhajója elvesztését, útja olyan sikeres volt, hogy ezután semmi szükség nem volt további Redstone-küldetésekre, így John Glenn földkörüli repülése elérhető közelségbe került. (Gus kollégái egyébként biztosak abban, hogy űrhajó elvesztése nem volt – és nem is lehetett – Gus hibája. A legfrissebb bizonyítékot, ha egyáltalán szükség van ilyenre, John Glenn szolgáltatta: lehorzsolta ugyanis az öklét, amikor kirobbantotta a kapszula ajtaját. Az ütőszeg ugyanis visszarúgott, ahogy Grissom esetében is tette volna - már ha ráütött volna, akár merő véletlenségből is. Grissomon semmi ilyen sérülés nem volt.)
Gus szívós ember. Szeret vadászni és horgászni, és kiválóan kézilabdázik. Egy asztronauták közötti körmérkőzésen csak Alan Shepard tudta legyőzni Gust. Akkoriban elterjedt, hogy Gus szándékosan rontott, mivel jól tudta, hogy Al nagyon meg akarja nyerni a versenyt. Ez azonban valószínűtlen. Az asztronauták gyakorlatilag szinte bármiben versenyeznek egymással. A verseny a természetes lételemük, és egyáltalán nem vallana Gus Grissomra, hogy hagyja magát legyőzni. Gus egyenes, határozott és a feladata iránt elkötelezett profi pilóta, aki teljesen elmerül a munkájában.
A magánéletben Gus Grissom melegszívű, barátságos és hihetetlenül figyelmes. Lelke mélyén megmaradt annak a vidéki srácnak, aki mindig is volt: parádék vagy bulik helyett kétségkívül sokkal szívesebben dolgozna, vagy töltené szabadidejét két kisfia társaságában. Nevetségesnek tartja, hogy csak azért, mert ő történetesen asztronauta, szerepet kell játszania, és úgy mutogatják, mint valami cirkuszi látványosságot.
Otthon soha nem játszotta az eszét, és nem adta elő a nagy asztronautát. „Bettynek úgy tetszem, ahogy vagyok – mondogatta. „Ha haza kell vinni a munkát, megpróbálom kivárni, amíg a srácok lefekszenek, nehogy azt gondolják, hogy fel akarok vágni előttük.” Gust teljesen hidegen hagyta a rivaldafény, amibe űrrepülését követően került. „Akik ismernek” – mondta – „tudják, hogy nem egy hős-típus vagyok. Teszek a személyes tekintélyre.” Tény, ami tény: küldetése után Grissom csekély sikerrel próbált meg kikerülni a rivaldafényből, ahelyett, hogy jólesően sütkérezett volna a népszerűségben. Azt akarta, hogy családja élete ismét visszatérjen a rendes kerékvágásba, és alig várta, hogy folytathassa munkáját. A riporterek és a fotósok azonban mindig a nyomában loholtak.
Úgy alakult, hogy Gusnak egy szép napon utasszállító géppel kellett a floridai Orlandoból a Légierő egyik texasi telephelyére utazni. Ravaszságát és humorérzékét is megvillantotta, amikor szalmakalappal és egy sötét szemüveggel próbálta álcázni magát. „Hogy festek?” – kérdezte Deke Slaytontól reménykedve. „Pont úgy, mint Gus Grissom sötét szemüvegben és kalapban” – felelte Slayton. A rendíthetetlen Grissom azonban álöltözetében Orlandoba utazott, és elsétált a riporterek és fotósok hada mellett, akik a repülőtér előtt épp őrá vártak. Ezt a kis győzelmet a magánszféra nyilvánosság felett aratott óriási diadalaként könyvelte el magában.
John Glenn másféle stílust képviselt. Társai között életkorban és ismertségben egyaránt vitte a prímet – 1957-ben ő állította fel a kontinens átrepülésének sebességi rekordját. Nagyon fegyelmezett ember, aki már-már aszkétákat megszégyenítő módon törekszik a tökéletességre. John él-hal a munkájáért. Emellett összes társa közül ő kísérelte meg legtudatosabban megjeleníteni, mit is jelent "asztronautának" lenni, és annak hogyan is kellene viselkednie – legyen szó akár nyilvános szereplésről, akár magánéletről. John szilárd meggyőződése volt, hogy az asztronauták szerepe jóval messzebbre mutat pusztán hét tapasztalt berepülő pilótánál, akiket azért választottak ki, hogy ennek a szakmának a kereteit kitágítsák: ők egy új, mitöbb, heroikus embertípus első képviselői, és egyet jelentenek az ország jövőjével, ami hatalmas felelősség. „John úgy próbál viselkedni” – mondta egy barátja – „mintha az ország összes fogékony fiatalja egész álló nap minden mozdulatát figyelné.”
John idealista törekvése senkit nem kímélt, legkevésbé önmagát. Noha magánélete középpontjában szeretetre méltó családja állt, Glenn volt a hét asztronauta közül az egyetlen, aki családját nem a virginiai Hamptonban található Langley Légibázisra, a Mercury-program központjának közelébe költöztette, ahonnan esetleg bejárhatott volna dolgozni. Ehelyett Annie-t, a feleségét, és két tinédzserkorú gyermekét a Washington közelében lévő takaros házban hagyta, saját maga számára pedig kivett egy szobát a Langley agglegények részére fenntartott tiszti szállásán. Ennek egyik oka az volt, hogy John szerette volna, ha gyerekei továbbra is jó iskolákban tanulnak. De volt egy másik oka is: úgy vélte, hogy munkaidő-beosztásának jót tenne, ha semmi nem terelné el a figyelmét a felkészülésről. Annie egyetértett vele. „Szerintem John javára vált, hogy egyedül lehetett” – mondta – „tanulhatott, és kipihenhette magát. Nem kellett tűzifa-rendeléssel foglalkoznia, ahogy a bejárati ajtót sem kellett megjavítania.” Még amikor hétvégéken hazament, John akkor is a munkájának élt. Úgy érezte, hogy családjának a felkészülést érintő minden lényeges részletről tudnia kell, így kevesebbet aggódnak majd a küldetés veszélyei miatt. A családi beszélgetések középpontjában sokszor az eltelt hét folyamán, a felkészülés során történtek álltak.
A hihetetlen eltökéltség ellenére John Glenn melegszívű ember, aki kedélyes társaság és határozottan barátságos is tud lenni. „Nagyon érzelmes férfi” – említi meg Annie. „A jó zenétől képes könnyekig meghatódni”. Emellett jó szónok, szórakoztató anekdotákat mesél, és a bulikon gyakran hallani vidám tenorját. De a háttérben mindig ott lapul csalhatatlan erkölcsi meggyőződése és a felelősség, amit minden nyilvános megnyilvánulása során érez. John Glenn hullafáradt volt, amikor földkörüli repülése utáni éjszaka megérkezett Arlingtonba. Egész álló nap mást sem csinált, csak parádékon vett részt, zajos rendőri felvezetéssel, rengeteg emberrel fogott kezet, fogadáson vett részt a Fehér Házban, és egy megindító beszédet is tartott a zsúfolt kongresszusi ülésteremben. Ezek során John Glenn mindig a szerény, elkötelezett hazafi képét mutatta. Valószínűleg ebben az egyetlen napban sok tucatnyi ember több hónapos megfeszített munkájánál is többet tett azért, hogy elfogadtassa az Egyesült Államok űrprogramját a Kongresszussal és az országgal.
És most véget ért ez a nehéz nap. De esélye sem volt a pihenésre, vagy a kikapcsolódásra. A házban zsákszámra álltak azok a levelek, amiket valahogy még meg kell válaszolni, kupacokban álltak az ajándékok, amiket még meg kell köszönni, barátok és rokonok hosszú sorát kellett üdvözölni, és szintén rá várt egy rakás NASA tisztviselő is, akikkel még egy sor problémát meg kellett vitatni – ezen kívül pedig még a hét későbbi felében el kellett utaznia New Yorkba és szülővárosába, az ohioi New Concordba. És noha Annie már rég elintézte, hogy számuk kikerüljön a telefonkönyvből, a készülék állandóan csöngött a nagy hálószobában. Rövid időre belenézett a tévéhíradóba, ahol korábbi kongresszusi beszédét sugározták, majd John az este hátralevő részében megpróbált az előtte álló feladatokban elmélyülni.
De ekkor újabb problémába ütköztek. A család távollétében kapott rengeteg ajándék között rengeteg friss tojás is akadt. A házban sehol nem lehetett ennyi tojást tárolni, John pedig biztos volt abban, hogy még azelőtt megromlanak, hogy családjával elfogyaszthatnák ezt a mennyiséget, vagy elajándékozhatnák. Afölött azonban nem tudott napirendre térni, hogy ennyi étel kárba vesszen, amikor a városban nyilván laknak olyanok, akik hasznát vehetnék. És így aztán ezen az estén Glennék háztartásában minden lebénult, amíg valaki rá nem jött a megoldásra. Egy családi barát ugrott be hozzájuk, aki azt javasolta, hogy talán az egyházközség, ahova Glenn is járt, esetleg tudná mihez kezdjenek a tojásokkal. Azt tanácsolta, hogy talán felhívhatná valaki a lelkészt, hátha tudna segíteni. Ezzel meg is oldódott az ügy, így John Glenn kicsit lazíthatott, majd az asztronauták és a hősök egyéb feladataira koncentrálhatott."
