A diplománál a hatvanas évek elején többet ért a berepülő pilótaként szerzett tapasztalat. Ennek ellenére az amerikai asztronauták többsége diplomás volt, páran pedig még PhD-s fokozattal is rendelkeztek. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Más hangok – Dee O’Hara

A Mercury-program során a floridai Patrick Légibázison a Légierő ápolója voltam, és elmondható, hogy az asztronautákkal nőttem fel. Az emberek elfelejtik, mennyire különleges fiúk is voltak ők. Az Atlas rakéták folyton felrobbantak, ők meg egy ilyenre szándékoztak felülni.
Mindegyikük nagyon szórakoztató ember volt – és mindenki a maga módján. Lenyűgözött, hogy közülük ketten – Al Shepard és Deke – mennyire képesek a feladatukra koncentrálni. Deke csöndes ember volt, nagyon kifinomult humorérzékkel. Ha volt is köztük nézeteltérés, ő mindig úriember maradt. Soha nem volt rosszindulatú.
Rájöttem, hogy az egészség valamiféle büszkeség forrása a pilóták körében. Valamennyien hozzászoktak ahhoz, hogy a repülőorvosokban természetes ellenségüket lássák. Mindannyiunkat lesújtotta a hír, amikor kiderült, hogy Deke nem repülhet többé. Tudom, hogy Bill Douglas mindent megtett azért, hogy visszavonassa a döntést.

Nem hiszem, hogy a döntést politika okok motiválták volna. Egyszerűen mindenki csak félt – azokban az időkben még mindig nem tudtuk, milyen stressz ér egy embert. Valószínűleg attól tartottak, hogy ez akár meg is ölheti Deke-t. Előttem sosem mutatta jelét a keserűségnek, habár biztosan volt benne. Jóval érzékenyebb lett mások iránt, amikor abban a helyzetbe került, hogy döntéseket kellett hoznia, ami másokra is kihatással voltak – nem mintha korábban érzéketlen lett volna. Úgy bánt velük, ahogy ő szerette volna, ha vele bánnak.
1964. márciusában otthagytam a Légierőt, és az Emberes Űrhajó Központba kerültem, ahol végignéztem, hogyan vált Deke az asztronauták bajnokává. Ha bárki kritizálni akarta őket, először Deke-kel találta szembe magát. Nagyon védelmezte őket.

A július negyediki hétvégén a hét Mercury asztronauta tiszteletére nagy fogadást rendeztek. Akkoriban a Carla hurrikán söpört végig a területen – nyilván azért, hogy otthonosabban érezzük magunkat. Az előző évben egy másik hurrikán járt erre, ami nagy segítségemre volt, mivel szempontokat adott az ingatlanvásárláshoz. Átrepültem az űrközpont környéke fölött száraz földterület után kutatva, és találtam is egy telket egy patak közelében Friendswood kis városában, a Gulf autópálya nyugati oldalán. (Gus, Wally és a többi srác a keleti oldalon vásároltak, a központhoz közelebb.)

Marge-zsal megbíztunk egy fickót házunk megépítésével, ami előreláthatóan egy évig tart, így erre az időre Kenttel hármasban a Lakewood Yacht Clubnál egy kabinba költöztünk. Sok időnek kellett eltelnie, amíg valamelyikünk feje fölé állandó fedél került: amikor Wally augusztusban a Cape-re utazott az MA-8 utolsó tréningjére, még mindig megvolt a háza a virginiai Stonybrookban. A küldetése után viszont már új otthonába ment haza – ezúttal már Houstonba.

Ekkoriban Olin Teague volt Texas kongresszusi képviselője, aki egyben az űrprogram legnagyobb támogatói közé tartozott. Eszébe jutott, hogy miért ne lehetne egy űrtudományi akadémiát létrehozni a NASA részére, hiszen a Szárazföldi Erőknek is ott van a West Point, a Haditengerészetnek pedig Annapolis. Teague nem az egyetlen volt, akit ez a lehetőség izgatott. Engem bíztak meg a probléma megoldásával.
Hát, az emberek általában nem tudnak arról, hogy a különböző haderőnemek által fenntartott akadémiák nem adnak felsőfokú képesítést. Az 1960-as években az asztronauta irodában fellelhető emberek többsége diplomás volt, közülük páran PhD-vel is rendelkeztek. Így aztán a szó hagyományos értelmében nem lehetett akadémiát létesíteni … viszont az emberes űrrepülés magas szintű tanulmányozására létre lehetett hozni egy intézetet, vagy valami ehhez hasonlót.

Azok, akik nem rendelkeztek diplomával, rendelkeztek valami legalább olyan fontossal, ha nem fontosabbal: ez pedig a berepülő pilótaként szerzett tapasztalat volt. A NASA-nál meghonosodott gyakorlatot figyelembe véve (az embereket bevonták az űrhajó fejlesztésének folyamatába), egy űrkadétra volt a legkisebb szükség.
Emellett három, a különböző haderőnemek által működtetett akadémia végzősei közül kedvünkre válogathattunk, ezen kívül pedig további mintegy 150 egyetemről. Semmi szükség nem volt egy „űrakadémia” létrehozására, csak azért évi fél tucat embert kiképezzünk.
Amikor ezt vázolták Teague-nek, elállt az ötlettől, ami azonban időről-időre mindig terítékre került."