Az amerikai űrrepülés történetének egyik legelcseszettebb útjára 1962-ben került sor. Az asztronauta merő kiváncsiságból túlvállalta magát, ez lett a veszte: többet nem repülhetett. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Nagyon mérges voltam a döntés miatt, de inkább az kötött le, hogy miben lehetnék Scott segítségére. Ugyanígy tett Wally is. Korábban elértem, hogy a küldetésre tervezett kísérletek számát minimális szinten tartsák, mivel így is épp elég kipróbálatlan rendszer volt a Mercury fedélzetén - mint például a repülésirányító rendszer.

Scott másként állt a dolgokhoz. Ő mindig is otthonosan mozgott az orvosok és a tudósok világában – szerintem alapvetően arra volt kíváncsi, hogy pontosan mi érdekli őket. De ez aztán visszafelé sült el a repülés során.

Scott Mercury-űrhajója, az Aurora 7-es 1962. május 24-én indult útnak. Földkörüli keringésének első kilencven percében egy rakás földi megfigyelés várt Scottra, illetve más kísérleteken is végig kellett száguldania, mégpedig olyan gyorsan, hogy közben mindennek nekiverődött az űrhajóban; emiatt aztán olyan rendszereket kapcsolt be, amiket később ki kellett kapcsolnia. Jópárszor véletlenül átkapcsolt kézi vezérlésre is, amivel az üzemanyagot pazarolta.

Elvégezte azt az istenverte ballonos kísérletet, a léggömb ott üldögélt az ablaka előtt. Amikor eljött az ideje, hogy eleressze, a ballont az űrhajóhoz rögzítő kötél gabalyodott bele az űrhajó orrába.
Végül annyi üzemanyagot emésztett fel önmaga irányba állítása, és saját hibáinak korrigálása, hogy az utolsó földkörüli kört már csak lebegve tette meg. Így aztán elég ideje volt arra, hogy tüzetesebben megvizsgálja John Glenn „szentjánosbogarait”.

Felfedezte, hogy ő is képes előidézni a jelenséget, ha belülről megkocogtatja az űrhajót. Csodás felfedezés volt, de ekkor beindította az irányítórendszert, és elkezdett megfordulni a tengelye körül, hogy alaposan szemügyre vegye őket … mindezt akkor, amikor már a légkörbe való belépésre kellett volna javában készülődnie!

Amikor végül kapcsolt, és eszébe jutott, mit is kellene csinálnia, akkor az automata rendszer dobta be az unalmast – majd a fly-by-wire-rendszerre kapcsolt át, de közben elfelejtette lekapcsolni a kézi vezérlést, amivel még több üzemanyag ment pocsékba.

Szegény Hawaii capcom megpróbálta őt visszaterelni az ellenőrzőlistához. Amikor az automatikus rendszer nem indította be időben a fékezőrakétákat, Scott manuálisan indította be azokat – három másodperces késéssel, mivel erre a lehetőségre nem készítette fel magát megfelelően. Ráadásul az űrhajó huszonöt fokkal jobbra billent.

Elég pongyolán kivitelezett út volt. Az Aurora 7 túlélte a légkörbelépést, de a tervezett landolási helyétől 400 kilométerrel arrébb szállt vízre. Scott kimászott az űrhajó orrán, vízre tette a mentőcsónakot, és abban várta meg, amíg a békaemberek megérkeznek, és kimentik a vízből.

Később arról értesültem, hogy mindeközben a Mercury Irányítóközpontjában igen feszült volt a hangulat. Chris Kraft alaposan feldühítette magát Scott hozzáállásán, és mindenki számára jól hallhatóan bejelentette, hogy „az a gazember nem repül többet, amíg én itt vagyok.”
Én Ausztráliában, a Muchea megfigyelő állomáson volt ez idő alatt. Ami a történtek figyelembevételével egy jó kis helynek számított."