Hatszáz újságíró várt John Glenn földkörüli repülésére, az indítás ideje azonban egyre csak csúszott. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"1961. november 28-án megtettük az utolsó lépést is ahhoz, hogy az Atlast emberes repülésre alkalmasnak lehessen nyilvánítani. A Mercury-Atlas 5 fedélzetén egy Enos nevű csimpánz a terv szerint háromszor kerülte volna meg a bolygót. Ezúttal a Guaymas megfigyelőállomáson voltam. A csimpánz ugyan beszélni nem tudott – épp eléggé elfoglalta, hogy a banángalacsinok reményében húzkodja a karokat – de a mérnökök a kabinba építettek egy felvevőgépet, ennek képeit aztán az űrhajó továbbította a földre.
Volt némi probléma az űrhajó fedélzeti órájával: ugyanis sietett. Ez nem pusztán apró kényelmetlenség: pár másodperces csúszás a légkörbelépés során azt jelenti, hogy az űrhajó hosszú mérföldekkel arrébb landol, mint ahol kellene. A belső környezet szabályozásáért felelős rendszer túlfűtötte a kabint. Rosszabb hír volt, hogy az automata irányítórendszer egyik segédhajtóműve is beragadt, ami miatt az űrhajó kitért megfelelő helyzetéből. Az MCC-nél Walt Williams és Chris Kraft letesztelhette újdonsült repülésirányítói feladataikat: két kör után begyújtották az űrhajó fékezőrakétáit, így Enos biztonságosan leérkezett az Atlanti-óceánra, majd ezek után úgy tűnt, hogy mi is sorra kerülünk.
Másnap ezt hivatalosan is bejelentették: John Glenn a Mercury-Atlas 6 fedélzetén repül 1961. december végén. A négy hónappal későbbre tervezett Mercury-Atlas 7 pilótája pedig Donald K. Slayton őrnagy lesz.
John Glenn élete a bejelentést követően sokkal komplikáltabb lett. Bármerre ment, riporterek követték. A felhajtásból Scott Carpenternek is kijutott. Mi észrevétlenek maradhattunk Wallyvel, mivel a második emberes repülésen dolgoztunk.
Az MA-6 (John küldetése) és az MA-7 (az enyém) háromszor kerülné meg a Földet. A Mercury eredeti tervei szerint ez lett volna az egész program csúcspontja. Az Apollo majd a Gemini program késztetett minket arra, hogy hosszabb küldetésekben gondolkozzunk – az oroszok egész napos repüléseiről már nem is szólva. (Ehhez a tanulási görbének is volt köze: ugyanis egyre magabiztosabbak lettünk a Mercury képességeit illetően.)
Az MA-7 küldetésére betervezett feladatok nagyban azon múltak, hogy mi történik Johnnal. És nagyon úgy tűnt, hogy John már soha nem száll fel, ez azonban őt nem nagyon zavarta. És a programban senki mást sem. Ez volt az első emberes Atlas, és a szóban forgó gyorsítórakéta múltjára is tekintettel azt akartuk, hogy minden rendben menjen.
Amikor bejelentették, hogy John lesz a pilóta, még volt halvány esély arra, hogy a MA-6 1961 decemberében felszállhat. Maga az űrhajó, a tizenhármas számú Mercury, augusztus vége óta a Cape-en volt. Az Atlas gyorsítórakéta úgyszintén. Az eredeti terv szerint tizenhárom nap alatt kellett volna a tizenhárom számú űrhajót rászerelni az Atlas tetejére, és felkészíteni a startra.
A startig egészen január 3-ig nem sikerült eljutni. A késések egyik oka az Atlas indítóállásának bonyolultságában rejlett, ami sokkal komplikáltabb volt a Redstone indítások során használt szerkezet felépítésénél. Az egész tetején volt egy új „fehér szoba”, ami körbevette a Mercury-t és az indítóállás személyzetét, és csak közel egy órával a felszállás előtt bontottá szét. Az eljárás kidolgozása, hogy erre hogyan és mikor kerítsenek sort már önmagában rengeteg munkát jelentett. A végső ellenőrzésért felelős csapat tagjaként nyakig elmerültem a munkában.
Az első indítási kísérletet január 16-ra terveztük, ezt azonban lefújták az Atlas üzemanyagtartályában fellépő probléma miatt. Aztán január 23-án is úgy állt a dolog, hogy talán felszállhat, és a sajtó képviselői a világ minden pontjáról kezdett megjelenni … Ekkor az idő romlott el.
Hatszáz riporter négy napig várt a startra. Végül aztán huszonhetedikén John beöltözött, bemászott a Friendship 7-be –ezúttal viszont a felhők nem mentek el. Öt óra múlva még mindig nem került sor a startra, így kénytelen volt kimászni belőle."
