A tervek között akadt pár nagyon bizarr elképzelés is, például tizennégy napra összezártak volna az űrben egy asztronautát egy csimpánzzal. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Az Emberes Űrhajó Központ nem csak az egyetlen újítás volt a NASA életében. Cape Canaveralhoz északon földterületeket csatoltak, hogy itt megkezdődhessenek a Saturn indítókomplexumának építési munkálatai. A louisianai Michoudban egy régi repülőgép-gyárat alakítottak át a Saturn gyártásához. További földeket szereztek Mississippiben, itt egy kísérleti telep jött létre a Saturn rakéta tesztelésére. A massachusettsi Cambridge-ben pedig egy elektronikus központ létesült.
A Saturn V rakéta megépítésére szóló szerződéseket a Boeing, a North American és a McDonnell Douglas kapta. Von Braun első Saturn I-esének útja sikerült. De mindközül akkoriban a legnagyobb üzletet, az Apollo parancsnoki és műszaki egységének megépítésére szóló szerződést, szintén a North American nyerte meg. Az asztronauták közül páran közrejátszottak ebben. Összesen tizenkét repülőgépgyártó jelentkezett az Apollo-ra kiírt pályázatra, többen egymással összefogva nyújtották be pályázatukat. Mindössze két különálló vállalat jutott el a döntőig: a Martin és a North American.
A bizottság előzetes értékelése alapján a Martin ajánlata érkezett be a North Americané előtt. Szerintem a repülőgépiparban járatos emberek közül senki nem ez alapján döntene. A North American építette a P-51 Mustangot, a világ legjobb propelleres vadászgépét … a régi gépemet, a B-25-öst … az F-80 és F-86 Sabre sugárhajtású vadászgépeket … a B-70-es bombázóról és az X-15-ről már nem is beszélve. A Martinnak közel sem volt olyan jó a megítélése a szakemberek körében, és szerintem végül ez döntötte el a dolgot a North American javára.
Ugyanakkor pokoli ellentmondásos volt a helyzet. A North American érdekében pár igen arrogáns lobbista dolgozott, akik nem voltak szégyenlősek pénzt kérni a szerződésért. Aztán ott volt a Bobby Baker nevű srác esete is, aki az árusító automaták üzletágból érkezett: LBJ és Robert Kerr barátja volt. Baker érdeke is a North American volt.
Nem tudom, hogy a döntésbe mennyire szólt bele a politika. Mindössze csak azt tudom, hogy a Martin-nál valamennyien jobb választásnak éreztük a North Americant.
A NASA hierarchiája is kezdett átalakulni. Abe Silverstein, aki a főhadiszálláson az emberes repülésekért felelős pali volt, vissza akart menni a Lewis Központba. Webb, Dryden és Seamans végül Brainerd Holmest vették fel az RCA-tól, így ő lett az emberes küldetések újdonsült helyettes igazgatója. Gilruth helyettesét, Charlie Donlant Walt Williams váltotta, és Kenny Kleinknecht vette át a Mercury Projektiroda vezetését.
Webb, Gilruth és mások rájöttek arra, hogy szükség lenne valamilyen áthidaló, köztes programra a Mercury és az Apollo között. 1961-ben aztán belekezdtek az általuk Advanced Mercury-nak nevezett program fejlesztésébe. Ezt Gilruth első hivatalos houstoni látogatása alkalmával „Mercury Mark II” néven be is jelentette.
A program egy kétszemélyes, feljavított Mercurynak indult, amit egy Titan II rakéta emelne a magasba. A Mark II-vel egyrészt lehetne manőverezni a világűrben, illetve ki lehet próbálni különböző űrrandevú-technikákat. (Senki nem tudta még pontosan, hogy az Apollo hogyan jut el a Holdig, de mindenki úgy volt vele, hogy űrrandevúra biztos szükség lesz.)
A terv szerint az asztronauták két hétig is az űrben maradnának, ami az Apollo-s holdutazás javasolt időtartamának felelt meg. (A Mercury küldetések hosszát legfeljebb három napban maximálták.) Ennek keretében aztán ki lehet majd próbálni a szkafandereket „járművön kívüli tevékenységek”, azaz űrséták során – ez szintén fontosnak tűnt, mivel az asztronautáknak el kell majd hagyniuk az űrhajójukat, hogy a Hold felszínén sétáljanak.
Úgy volt, hogy a Mark II program 1963 márciusában egy ember nélküli tesztrepüléssel startol. Ezt egy tizennyolc földkörüli keringésből álló emberes út követné, majd egy sor tizennégy napos küldetés. Végül pedig az űrrandevúk és a dokkolás gyakorlását célzó küldetésekre kerülne sor. Összességében a Mark II tíz vagy tizenegy emberes repülésből állna, a program pedig 1964-ben be is fejeződne.
Az eredeti Mark II-es tervek között akadt pár nagyon bizarr elképzelés. A tizennégy napos küldetések némelyikének legénysége egy asztronautából és egy csimpánzból állt volna. Az opciók között szerepelt az is, hogy a Mark II egy Titan-Kentaur kombinációval megkerüli a Holdat. Jim Chamberlin lett a Mercury Mark II projektvezetője, amit 1962 elején neveztek át Gemininek."