A NASA első asztronautái szerint feleségüket űrhajós hivatásuknál jobban izgatta, hogy találnak-e babysittert. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Tizennyolc jelöltet választottak ki végül Wright-Patben, majd a névsort leadták a NASA asztronautákat rostáló bizottsága részére. Ennek Gilruth, Donlan, Warren North, és egy sor orvos: White, Douglas, Augerson és Voas volt a tagja. Szerintem nem tudtak dűlőre jutni egymással, és a jelöltek közül nem sikerült hatot kiválasztani, így aztán végül hetet fogadtak el. Gilruth a neveket átadta Abe Silversteinnek, majd Glennan, a NASA igazgatója mondta ki az áment.
Ekkorra természetesen már ismét az Edwardson voltam, ahol egy rakás papírmunka kellős közepén találtam magam. Majd jött a hívás Charlie Donlantől. Elég szűkszavú volt: „Kiválasztottuk Önt, ha még érdekli a dolog.” „Igen, Uram, érdekel.”
Ezután elmondta, hogy rajtam kívül még kiket választottak ki. Három srácot a Haditengerészettől: Scott Carpentert, Alan Shepard-ot és Walter Schirrát. Egy tengerészgyalogost, John Glenn személyében, valamint két másik srácot a Légierőtől: Virgil Grissomot és Gordon Coopert.
Amikor meghallottam Gordo nevét, első reakcióm az volt, hogy itt valami nem stimmel: vagy ő került rossz listára, vagy én. Gordo ugyanis az Edwardson volt mérnök, és tudomásom szerint még csak berepülő pilóta sem volt. De feltételezem, hogy a NASA tudta, mit miért tett.
Donlan 1959. április 2-án hívott fel engem. Lementem az aulába, és főnökömnek Stu Childsnak elmondtam, hogy alkalmasnak találtak, majd hazamentem, és Marge-nak is elújságoltam a hírt. Nem volt meglepve, mivel a kezdettől fogva számítottam rá, hogy kiválasztanak engem. Felhívtam Wisconsinban élő szüleimet is, majd a lelkükre kötöttem, hogy el ne mondják senkinek.
A következő hét elején a Washington közeli Andrews Légibázisra repültem. Szerdán, április 8-án, találkoztam pár NASA-s emberrel, a többi között Walter Bonney-val és Shorty Powers-szel.
Csak április 9-én, csütörtökön találkoztam először a másik hat asztronautával. Az első benyomásaim megváltoztak az évek során, de az elsők kétségkívül ezek voltak: Al Shepard hűvösnek és visszafogottnak tűnt. John Glenn mindenkihez kedves próbált lenni. Wally Schirra egy viccet mesélt. (Később megtudtam, hogy Wally még élete legelső viccére is emlékezett.) Nem tehettem ellene, de számomra rögtön szimpatikus volt Gus Grissom, aki hozzám hasonlóan szintén a Légierőnél dolgozott berepülő pilótaként. Scott Carpenterrel még a Lovelace Klinikán találkoztam, Gordot pedig az Edwardsról már látásból ismertem.
A NASA főhadiszállásán egy előadóba vonszoltak minket, ahol bemutatottak a sajtónak. „Hölgyeim és uraim” – kezdte Bonney. „Íme, az asztronauta-önkéntesek.” A rövid bemutatás után szünet következett, hogy a riporterek még idejében elérjék az esti újságok lapzártáját. Mi pedig ottmaradtunk a kamerákkal szemközt, szótlanul.
Ehhez foghatót sem addig, sem azóta nem tapasztaltam. Záporoztak a kérdések, vakukkal soroztak meg minket: az egész valamiféle rohamra emlékeztetett. Emlékszem, pár választ eldadogtam. Valaki megkérdezte például, hogy Marge mit gondol arról, hogy asztronauta leszek. Azt feleltem, hogy szerintem jobban izgatja, talál-e babysittert."
