Volt olyan asztronauta, aki a visszaszámlálás közben elaludt az űrhajóban. Gordo Coopernek hívták. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az MA-9 visszaszámlálás egyik szünetében Gordo olyannyira nyugodt volt, hogy kicsit el is szunyókált. 1963. május 15-én délelőtt 8:04-kor viszont már úton volt az űrbe. Elsőként a hőmérséklettel gyűlt meg a baja. Gordo első keringésén túlmelegedett az űrhajó, majd visszahűlt. Ő ezalatt sült marhaszeletet próbált eszegetni, részleges sikerrel.

A tizedik keringés alkalmával már le kellett volna pihennie, de ekkor épp a Himalája és valamilyen igencsak látványos táj fölött repült, így fenn maradt, és buzgón kattogtatta fényképezőgépét. Olyan apróságokat is észrevett, mint amilyenek a házak – látta a kéményeikből felszálló füstöt, ez alapján talált rájuk. Ez még jóval azelőtt volt, hogy bárki is komolyan elgondolkodott volna azon, hogy mindez lehetséges, pedig csakugyan az volt.

Később kiüzemelte az űrhajót, és álomba merült. Nyolc teljes órát kellett volna aludnia, de időről-időre felébredt. Gordonak repülése második napján ismét gondjai adódtak, amikor visszatért az űrhajó útját a Földről követő hálózat „látóterébe”. Először is, valahonnan szivárgott az oxigén, és ezt folyamatosan szemmel kellett tartani. A szén-dioxid szint is a kelleténél magasabb lett. Mindkettő okozhatott volna galibát, de Gordo tudta, hogyan ismerje fel a hiba első jeleit.
Az automatikus irányítórendszer nagyjából ezen a ponton dobta be a törülközőt, ami egycsapásra lekötötte a földi irányítás figyelmét. Hirtelen úgy tűnt, hogy Gordonak kézi vezérléssel kell a légkörbe visszalépnie. Reméltük, hogy valamelyest segítségére lesz majd az automata rendszer, de a huszonegyedik körén az egész csődöt mondott. Gordo ezt azzal kommentálta, hogy „a dolgok kissé összekuszálódtak”.
A Földről John Glenn látta el új információkkal, folyamatosan képben tartotta, és visszaszámolta neki a fékezőrakéták gyújtásáig hátralevő időt, így Gordo fantasztikus munkát végzett, amikor ezek gyújtására sor került, ráadásul a Mercury-t is megfelelő helyzetben tudta tartani. A USS Kearsarge-től kevesebb, mint nyolc kilométerre szállt vízre. Huszonnégy óra és húsz perc – ez egy kimondottan jó küldetés volt.

A Mercury-Atlas 10-essel, a háromnaposra tervezett Mercury-küldetéssel 1963 elején még mindig számoltunk. Gordo repülését követően is még két Mercury-űrhajó és gyorsítórakéta állt rendelkezésünkre. A program során egyre biztosabbá vált: egy asztronautát el tudunk látni elég munícióval ahhoz, hogy ennyi ideig odafenn lehessen.
Jim Webb ugyanakkor nagyon ellenezte ezt az ötletet. Úgy vélte, hogy a Geminit eleve arra tervezték, hogy három vagy hét napig, esetleg akár két hétig is az űrben maradhassanak az asztronauták a Mercurynál erre a célra jóval megfelelőbb űrhajóban. Miért vesződjünk azzal, hogy kipróbálunk valamit egy idejétmúlt rendszerrel, majd fogjuk, és az egészet újrakezdjük az elejétől fogva? Attól is tartott, hogy amennyiben az MA-10-essel történik valami, az késleltetheti a Gemini- és az Apollo-programot.

Webbet megpróbáltuk megkerülni JFK-nál, de ezúttal ez nem működött. Az MA-10-es ezennel kimúlt. Gordo repült a Mercury-program utolsó küldetésével.
 
Egy másik komoly csalódás is ért ekkoriban. Charles Berry, aki Bill Douglast követően az asztronauták főorvosa lett, Billel vállvetve 1962 nyarától azon dolgozott, hogy repülésre alkalmassá minősítsenek vissza. Charles Gordo küldetése után visszavitt Paul Dudley White-hoz.
Nos, ez a látogatás merő időpazarlás volt. White még csak meg sem vizsgált, ott helyben, az irodájában megmondta, hogy indokolatlan felülbírálni korábbi diagnózisát. Pár hetente továbbra is voltak szívritmuszavaraim, és senki nem tudta, hogy ez pontosan mit jelent – bármi lehetett, beleértve egy súlyos szívbetegséget is. Túl kockázatosnak tartotta, hogy egy űrrepülésnek tegyenek ki engem. Pláne úgy, hogy volt pár előzetes bizonyíték Gordo repüléséből, ami alátámasztotta: az űrutazás akár megterhelő is lehet a szívnek. (Később kiderült, nem ez volt a helyzet, de erről nem tájékoztattak időben, hogy ezzel is segítsenek nekem.)

Chuck-kal ezután kiballagtunk a Logan Repülőtérre, és magunkba roskadva csak ültünk egy szobában, miközben a gépre vártunk. Nagyon lesújtott a hír. Még mielőtt felkerestük volna White-ot, megpróbáltuk rávenni Jim Webbet arra, hogy engedélyezzen pár vizsgálatot számomra, például angiogramot. Ezek igencsak macerásak voltak azokban az időkben, és bár én hajlandó lettem volna vállalni a kockázatot, Webb hallani sem akart róla.
Rájöttem, hogy a továbbiakban nincs értelme azzal próbálkozni, hogy az orvosok némelyikét korábbi szakvéleménye megváltoztatására rábírjuk: ha valaha el akarok jutni a világűrbe, olyan kezelés után kell nézni, ami megszünteti szívritmuszavaromat."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!