Az első űrsikló neve eredetileg Constitution lett volna, de a Star Trek rajongók kampányának hatására végül Enterprise lett. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az ALT-program egyetlen negatívuma az volt, hogy a magánéletem kezdett zátonyra futni. Azt hiszem, Marge azt akarta, hogy valami mással foglalkozzak – úgy gondolta, hogy az űrrepülés után végre olyan elfoglaltságot találok majd magamnak, ami lehetővé teszi, hogy többet legyek otthon. Ehhez képest az ALT-programba kerültem, és gyakorlatilag a következő két évet a kaliforniai Lancasterben egy motelben töltöttem, kinn a sivatagban. Kent már iskolába járt, Marge pedig magára maradt, és ez megviselte.
Ami a munkát illeti, odakint a sivatagban Houstonnal távkapcsolatban voltam, ami azért volt nagyszerű, mert senki nem hajtott minket. És én mindig is szerettem a sivatagot. Az annak idején az Edwardson megismert régi barátaim közül sokan körülöttem voltak. Nagyon jó csapat volt, és jól éreztük magunkat: volt egy teljesíthető feladatunk és egy határidőnk – igazából ennél többre nincs is szükség.
Munkacsoportunk számára az egyetlen igazi problémát a NASA Dryden igazgatója jelentette, aki nem más volt, mint egy ex-asztronauta, bizonyos Dave Scott.

Természetesen, Dave a Légierő nagyon tehetséges berepülő pilótája volt, aki 1963-ban került a NASA-hoz, az asztronauták harmadik csoportjának tagjaként. A csoportjából ő volt az első, aki 1966-ban, a GT-8 fedélzetén a világűrbe repült, és szép karriert futott be: 1969-ben az Apollo-9 parancsnoki egység pilótája volt, majd 1971-ben a negyedik holdraszállás, az Apollo-15 parancsnoka lett. Bizonyos tekintetben azonban Dave nyíltabban politizált, mint a többiek: igazi kiscserkész volt, aki nem igazán tudott napirendre térni afölött, amit mások hibájának tekintett. Épp ezért igazi meglepetés volt, hogy belekeveredett abba a „pecsételős ügybe”. Chris Krafttal nagyon megbüntettük érte. Ezután Dave az ASTP-be került, és műszaki kérdésekben tartotta a kapcsolatot az oroszokkal. Nagyon tehetséges volt, és amikor az ASTP végetért, a NASA Dryden igazgatójává nevezték ki.

Ezzel meg is kezdődtek az összecsapások közöttünk. Úgy érezte, hogy igazgatóként nagyobb beleszólásának kell lenni a program menetébe. Arra is panaszkodott, hogy nem tud arról, amikor az emberei dolgoznak nekünk, satöbbi. Azt hiszem közvetlenül John Yardley-nek panaszkodott, aki a NASA-központ igazgató-helyettese volt, az emberes űrrepülés főnöke.
Egy komoly megbeszélésre is sor került, ahol nagyon gyorsan egyértelművé vált, hogy Dave-nek fogalma sincs arról, mi a helyzet. A Dryden nekünk dolgozó emberei minden más feladatukat elvégezték, bármi is volt az. Ettől kezdve Dave leszállóágba került a NASA-nál, végül 1977-ben elhagyta az ügynökséget, és egyik kétes ügyletből a másikba keveredett. (Úgy tűnt, hogy érzékeny pontja, ha kritizálják.)

Ezt leszámítva nem voltak problémák: az ott töltött időm nagy részében Tom Stafford volt az Edwards parancsnoka – Stafford az ASTP küldetését követően vezérőrnagyként tért vissza az aktív katonai szolgálatba. Őt Phil Conley követte, aki régi cimborám volt a Légierőnél.
(Egy érdekesség: az ASTP útjára való felkészülés során a JSC-ben épp az első űrsikló-szimulátort szerelték, mi pedig meghívtuk Alekszej Leonovot, hogy vessen rá egy pillantást. Furcsa volt, hogy nem tanúsított iránta semmi érdeklődést. Képtelenek voltunk rájönni az okára; talán azt az útmutatást kapta, hogy tartsa magát távol az Egyesült Államok űrsiklóitól, így nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy beszélnie kelljen az orosz űrsikló-programról. Az oroszoknál ekkoriban egy elég vérszegény űrrepülőgép-program körvonalazódott, a Buran űrsiklóprogramot valószínűleg épp ezidőtájt, 1974-ben kezdhették.)

Az ALT-program 1976. szeptemberében kezdett összeállni. Tizenhetedikén kigurítottuk az első űrsiklót a Rockwell palmdale-i gyárából. Az eredetileg tervezett nevét megváltoztatták egy rakás Star Trek rajongó kampányának köszönhetően: az első űrsikló most már Enterprise névre hallgatott. 1977. január 31-én 58 kilométerrel arrébb szállítottuk, az Edwards-Drydenbe, így a dolgok kezdtek komolyra fordulni.
Az asztronauták módosított F-104-esekkel készültek fel az űrsikló-küldetésekre – ha az F-104-esnek leállítjuk a hajtóművét, pont úgy landol, mint egy űrsikló. A hajtómű nélküli űrsikló-landolás hajtóműves szimulációja érdekében néhány T-38-as átalakításába is belekezdtünk (áramlásrontó lapok aktiválása).
Februárban és márciusban számos „rögzített-inaktív” (captive-inactive) repülést is végrehajtottunk. Ez annyit jelent, hogy fogtuk az Enterprise-t (farokkúpot kapott az aerodinamikai stabilitás érdekében), majd rászereltük az SCA-ra, és repülés közben ellenőriztük a két gép együttesét. Júniusban három, „rögzített-aktív” (captive-active) repülésre került sor, ezúttal már legénység is volt a fedélzeten. Ezek során semmi nem utalt arra, hogy bármin is változtatni kellene.

Aztán augusztus 12. és október 26. között öt önálló repülést hajtottunk végre, ebből három alkalommal egy speciális farokkúp volt az űrsiklón, így valamivel jobban repült. Jól alakultak a dolgok, elég jól ahhoz, hogy mindenki jóleső érzéssel nyugtázza a történteket.
Az egyetlen probléma az ötödik alkalommal jelentkezett, amikor az űrsikló farokkúp nélkül repült, hogy aztán a leszállópályára landoljon. Fred Haise és Gordon Fullerton ült a pilótafülkében. Az Enterprise a besiklás előkészítése (pre-flare) után [ennek során az űrsikló 1,5 fok meredekségű siklópályára áll – a ford.], felemelte az orrát a landoláshoz, a legénység pedig rádöbbent arra, hogy nagyon nagy sebességgel repülnek: több mint 480 km/h-val. Fred aktiválta az áramlásrontó lapokat, amivel még tovább nagyobb lett a sebesség. Így aztán kiengedte a futóművet, az űrsikló orrával pedig lefelé bólintott, hogy elkapja a leszállópályát. A szárnyak billegtek egy kicsit … a kerekek pedig nekicsapódtak a földnek … és bumm! A rohadék visszapattant a levegőbe. Másodpercekbe telt, mire ezt korrigálták, és sikerült letenni a gépet.
Rájöttünk, hogy az űrsikló csekély mértékben ugyan, de instabil oldalirányban. Szerintem Fred azért aggódott, hogy eléri-e a leszállópályát, ideges lett, és túlkompenzált.

Mialatt az Enterprise még mindig a Dryden-nél volt, felfedeztük, hogy a jármű belsejében szivárog az egyik tartalék energiaellátó egység. <Auxiliary Power Unit – ez biztosít energiát az űrsikló hajtóműveit irányító (kormányzó) hidraulikának, illetve a vezérsíkoknak és futóműnek a landolás során, forrás: itt.- a ford.>
Jó pár hónapba telt, mire szó szerint rendet raktunk, és megtanultuk, hogy ezt a jövőben mindenáron el kell kerülni.
Az űrsikló aerodinamikai szempontból nagyon jól levizsgázott. Leteszteltük a hővédő rendszer egy részét (többféle burkolat volt az Enterprise-on). Az ALT-program végén hivatalosan még két év volt hátra az első emberes földkörüli próbaútig. Ez aztán így is maradt még jó pár évig.
Az ALT munkacsoport 1977 őszén feloszlott: a JSC-től és a KSC-től érkezett emberek visszatértek központjaikba, hogy nekilássanak előkészíteni a földkörüli próbarepülést. Az alvállalkozók emberei közül is sokan távoztak, habár még mindig maradt a Dryden-en egy állandó személyzet, akik a landolás után foglalkoztak az űrsiklóval, és előkészítik a Cape-re szállításra."