Azt nagyjából mindenki tudja, mit mondott Neil Armstrong, amikor a Holdra lépett. De tudjuk-e, mit mondott a Holdra lépő második parancsnok? Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"1969. november 12-én délelőtt vihar csapott le a Cape-re: nem mondható, hogy ideális körülmények lettek volna a starthoz. Egy Saturnt viharban is fel lehet bocsátani, az űrsikló startjához viszont jobb időjárásra van szükség, ha esetleg vissza kellene térnie a kiindulási helyre.
Újdonsült helyettesem, Tom Stafford feladata volt a legénység ébresztése. Én a személyzet munkájában vettem részt Jim McDivitt-tel és Rocco Petrone-val egyetemben. Nixon elnök is jelen volt, aki a visszaszámlálást felügyelő teremből nézi majd végig a startot. Azt nem állíthatom, hogy Nixon jelenléte miatt akartuk a rossz időjárás ellenére is megkísérelni a startot. Az időjárás a határértékeken belül volt. De az is biztos, hogy jelenlétében nem szívesen napoltuk volna el az indítást.
Az Apollo-12 a terv szerint szállt fel. Harminchat másodperccel később egy légköri zavar miatt megszakadt a kommunikáció, és telemetriai adatokat sem kaptunk: huszonhat másodpercre minden eltűnt. Aztán legközelebb Pete Conrad hangját hallottuk, aki Jerry Carr-nak, a CapCom-nak ezt mondta: „Eltűnt a platform, skacok.”
A platform a parancsnoki egység navigációjának szerves részét képezte, és hivatkozási pont gyanánt szolgált minden más rendszer számára. Ezt akarná az ember a legkevésbé „elveszteni” egy küldetés során.
A Saturn viszont továbbra is működött: saját navigációs rendszere megfelelő pályán tartotta. De a parancsnoki egységgel komoly volt a gond. Aztán Pete jelentkezett be, és közölte, hogy az összes üzemanyagcella leállt, a parancsnoki egység pedig akkumulátorról megy.
Jerry Griffin volt a küldetésigazgató, és ebben a minőségében ez volt az első küldetése. Végigkérdezte embereit, és amíg a probléma megoldását sürgette, a hatalmas, első rakétafokozat menetrend szerint leállt. Pete aztán jelentette, hogy az üzemanyagcellák visszajöttek, és azt mondta: „Nem esküdnék meg arra, hogy nem villám csapott belénk”.
Pontosan ez történt. Az űrhajóba kétszer csapott villám, először 1800 méteren, majd még egyszer, ezúttal 4200 méteren. A kisülés nem okozott különösebb fizikai kárt, de rövid időre túlterhelte az űrhajó áramköreit. Ez okozta a platform leállását. Rázós döntéseket kellett hozni, amikor végül a 12-es biztonságos földkörüli pályára állt. A platform nélkül nem utazik senki sehova: ezt a csillagok alapján újra kellett kalibrálni. Ez időigényes folyamat volt, ugyanakkor Dick Gordon nagyon gyorsan végzett vele.
Emellett az űrhajó biztonságos voltáról is meg akartunk bizonyosodni. Akkor nem tudtuk felmérni, mekkora kárt okozott valójában a feltételezhető villámcsapás. Például, mi van akkor, ha az ejtőernyő-rendszer megsérült? (Erről konkrétan szó volt, és végül arra a következtetésre jutottunk, hogy ez esetben a legénység úgysem térhet haza élve. Akkor viszont már miért ne szállhatnának le a Holdra?)
A következő órában a telefonvonalak égtek Houston és a Cape között, a döntés azonban Jerry Griffin kezében volt. A parancsnoki egység rendszereiért felelős embereket végigfuttatta az ellenőrzőlistákon, és minden jónak tűnt – leszámítva persze, hogy igazából tizenkilencre húztunk lapot, hiszen ez a villám mégiscsak végigfutott az egész űrhajón.
Griffin azt tanácsolta főnökének, Chris Kraftnak, hogy szerinte a 12-es megkezdheti a holdirányú gyújtást. Így is történt.
Négy nap múlva Pete Conradon volt a sor, hogy lekecmeregjen a holdkomp létráján, és a Hold felszínére lépjen. „Az anyja” – mondta – „lehet, hogy ez kis lépés volt Neilnek, de számomra nagy.” Nos, Pete pár centivel alacsonyabb volt Neilnél, és az Intrepid lábai nem süllyedtek meg annyira, mint az Eagle-é.
Amikor hátranézett, ezt mondta. „Kitaláljátok, mit látok a kráter oldalán csücsülni? A jó öreg Surveyort.” Mindössze pár száz méterre voltak tőle. Ritka pontos célzás volt.
Miután Pete, Dick és Al hazatért, a Dave Scottból, Al Wordenből és Jim Irwinből álló tartaléklegénységüket neveztem ki az Apollo-15 elsődleges legénységének. Pete Conrad és Al Bean át akart menni az Apollo Applications programba – ezt nemsokára hivatalosan Skylabnek hívják – de még mindig ott volt nekem Dick Gordon, akivel számolhattam egy Apollo-legénység összeállításánál. Őt neveztem ki az Apollo-15 tartaléklegénységének parancsnokának, Vance Brand pedig a parancsnoki egység pilótája lett.
Ha minden rendben megy, ez a legénység repül majd az Apollo-18-cal, a nyolcadik küldetéssel, ami leszáll a Holdra. Abból kiindulva, hogy addigra már eléggé belejövünk a dologba, úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt Jack Schmittnek, és őt nevezem ki holdkomp-pilótának. A segítőlegénység három kutató-asztronautából – Joe Allen, Karl Henize és Bob Parker – állt.
Más hangok
Thomas Stafford
Nagyon szoros munkakapcsolatban álltam Deke-kel amíg főasztronautaként dolgoztam neki 1969 nyarától 1971 elejéig, amíg Al Shepard vissza nem tért erre a posztra. Naponta olyan háromszor, négyszer is találkoztunk egymással.
Bár túl voltunk a holdraszálláson, mégis pokoli sok tennivalónk volt. A holdraszállások egyre bonyolultabbak lettek, és az elkövetkező pár évben három vagy négy hónapos szünetekkel kívánták indítani a küldetéseket. Nem engedhettük meg magunknak, hogy leeresszünk.
Deke biztosan nem. Ezidőtájt hétközben – és a hétvégeken is – sokáig dolgoztunk, mivel nem tehettünk mást. Mindannyian megfizettük ezért az árat, és egyre csak azt kérdeztük magunktól, hogy megéri-e. Aztán mindig oda lyukadtunk ki, hogy igen.
Nem mindenki hozzánk hasonlóan viszonyult a munkához. Az egyik asztronautát – Donn Eisele-t – 1969 végén ki kellett rúgni. Egészen az Apollo-7-es küldetéséig nagyon jó munkát végzett, de aztán a magánéletében változás történt – elvált és újranősült – és szakmai munkája szétesett. Elvesztette érdeklődését a munkája iránt, így Deke-kel együtt leültünk vele az év végén, és megmondtuk neki, hogy ideje távoznia. Meg azt is, hogy hatvan napja van erre.
Sam Phillips, aki féllábbal már a Légierőnél volt, megsajnálta Donnt, és elintézte, hogy a NASA Langley központjába helyezzék át munkaideje egy részében, és így szolgálati jogviszonya is megmaradt. (Akkoriban Donn-nak még pár éve hátra volt a nyugdíjig.)
A döntés mögött nem személyes okok álltak: John Young is nagyjából ezidőtájt vált el, és nősült újra. A különbség csupán az volt, hogy Donn nem végezte el a munkáját.
1969 őszén az elnöki munkacsoport Spiro Agnew alelnök vezetésével nyilvánosságra hozta az amerikai emberes űrrepülés jövőjével kapcsolatban megfogalmazott ajánlásokat. Elég ambíciózus tervet vázoltak: egy újrahasznosítható űrsikló kifejlesztését, valamint egy hosszú távra szóló emberes űrállomás megépítését sürgették. Egy űrbeli „vontató” (space tug) szintén a program részét képezte – ez kizárólag a világűrben üzemelt volna – az űrállomástól állt volna geoszinkron pályára, de akár leszállhatott volna a Hold felszínére is.
Egy emberes Mars-utazás gondolata is körvonalazódott, amire a terv szerint az 1980-as évek derekán kerülne sor. Ezt nem tartottam túl valószínűnek, legalábbis semmiképp sem a munkacsoport ütemezésében. Rengeteg dologról még csak fogalmunk sem volt.
Ugyanakkor volt egy hozadéka ennek a hosszútávú, stratégiai tervezésnek. Valaki kitalálta, hogy egy Antarktiszon létesített tudományos állomás modellezi leginkább az űrállomáson vagy a holdbázison tapasztalható körülményeket. Így aztán különböző NASA központoktól jelentkeztek páran az utazásra, én képviseltem az MSC-t Bob Thompson (a Skylab program vezetője) és Dave Scott társaságában.
Akkoriban – 1970. januárjában – az átlagos turisták még nem utaztak tömegével a Déli Sarkra, mivel egész egyszerűen rohadt nehéz volt gépet szerezni oda. Számomra ugyanakkor elég nyilvánvaló volt, hogy szükség van rendszeres látogatásokra: lehetnek akár a világ legmotiváltabb emberei is, gondot okozhat, ha hónapokra összezárják őket földkörüli pályán vagy a Holdon. Ez az utazás döbbentett rá, hogy egy Mars utazáshoz közel sem tudunk eleget az emberi tényezőkről.
Más hangok
Robert Thompson
Deke-et a Langley-s időszak kezdetétől ismertem, ahol az egyik Mercury-szimulátor épp az irodám tőszomszédságában volt. Emlékszem, hogy kissé idegesített a lárma – a szimulátor ugyanis mindig csattant egyet, amikor megmozdult. Különösen egyvalaki idegesített, aki folyton ott volt. Később kiderült, hogy Deke volt az.
Az 1960-as évek elején mentőrendszereken dolgoztam, így munkánk során nem találkoztunk egymással. Majd amikor az Apollo Applications programba kerültem, a legénység műveletiektől főként Deke helyettesével, Tom McElmurry-vel álltam kapcsolatban.
De aztán a Déli sarkra tett utazás alkalmával lehetőségem volt jobban megismerni Deke-et. A visszaút során megálltunk Új-Zéland Déli Szigetén, és ekkor Deke felvetette: „Mi lenne, ha egy vadászat erejéig még maradnánk?” Sosem nem törtem magamat a vadászatért, de semmi jónak nem akartam elrontója lenni. Így aztán Deke mindent leszervezett.
Aztán egyszer csak ott álltunk a Déli Sziget Alpokjában, elég zord hegyek között. Kiderült, hogy egy ajtó nélküli kis kétszemélyes Bell helikopterrel megyünk vadászni. A pilóta a gép közepén ült, Deke meg én kétfelől ültünk, a székek sarkára szíjazva, lábunk pedig odakinn, a csúszótalpon volt. Így röpködtünk a hegyeken át, miközben megpróbáltuk felkutatni az állatokat.
Még mindig magam előtt látom, ahogy Deke a kötél végén himbálózva próbál egy hegyi kecskét az egyik kanyonból becserkészni. Miután hazaértünk, az MSC-nél senkinek sem meséltem el, hogy Deke a vadászat alkalmával korántsem vette olyan komolyan a repülésbiztonsági szabályokat, mint tette azt megszokott környezetében és az irányítóasztaloknál."
