Az első amerikai asztronautáknak a legnagyobb meglepetést társuk, John Glenn viselkedése okozta, aki a Hetek számára rendezett sajtótájékoztatón akkor is beszédet mondott, amikor a többiek egy-egy szóval letudták a választ. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"ABC-sorrendben ültünk, így én az asztal bal végén, Al Shepard mellett foglaltam helyet. Ő legalább annyira meglepettnek tűnt, mint jómagam. De John Glenn okozta számunkra az igazi meglepetést. Teljesen beszippantotta a sajtótájékoztató. Valaki meg találta tőlünk kérdezni, hogy bízhatunk-e feleségünk támogatásában. Mi hatan magától értetődően rávágtuk, hogy „persze”. Glenn azonban egy átkozott beszédet kanyarított Istenről, családról és végzetről. Először valamennyien rámeredtünk, majd összenéztünk.
Aznap este Thomas White tábornok, a Légierő személyzeti főnöke és Arleigh Burke admirális, a Haditengerészet műveleti főnökének társaságában egy kiadós vacsorában volt részünk. Rajtuk kívül jelen volt Keith Glennan, a NASA igazgatója, valamint a Life magazin egyik szerkesztője, bizonyos Ed Thompson, és egy Leo D’Orsey nevű pali is.
Shorty Powers PR-esünk figyelmeztetett minket, hogy a személyes történetek reményében rengeteg zaklatásra számíthatunk. Ez volt az első jelzés, amiből sejthettük, hogy itt valami másról van szó, mint arról, hogy pusztán berepülő pilóták vagyunk. Valamennyien zöldfülűek voltunk, és elképzelésünk sem volt arról, mire gondol. Azt is ajánlotta – és mint később megtudtuk, emögött nem csak a NASA felső vezetése, hanem maga Eisenhower elnök áll – hogy csapatként dolgozzunk együtt, és fogadjuk el a sajtótól beérkezett ajánlatok valamelyikét.
D’Orsey, aki Eisenhowert emlékiratainak könyvformában és magazinban való megjelentetését intézte, felajánlotta, hogy ingyenesen ellátja a mi képviseletünket is. Elmondta, hogy a Life tett egy ajánlatot, ennek értelmében a személyes történeteink, és magánéletünk eseményeiről exkluzív tudósításokban számolhatnak be. Úgy volt, hogy a megállapodás értelmében négy évre elosztva 500 000 dollárt kapunk. Mindenki azt javasolta, hogy fogadjuk el az ajánlatot, és ezt is tettük: leszerződtünk a Life magazinnal, az ezért járó juttatásból pedig mindegyikünk egyenlő mértékben részesült. Ezután utunkra engedtek minket, azzal a kikötéssel, hogy három héten belül ismét Langleyben kellett lennünk.
Visszarepültünk az Edwardsra, és elmondtam Marge-nak, hogy a hónap vége előtt elköltözünk. Két hét múlva felpakoltuk az akkor kétéves Kentet, és belevágtunk az egész országot átszelő autókázásunkba, azt tervezgetve, hogy Virginia felé útközben megállunk Leonban pár napra. A szokásos balszerencséket követően – egy öreg furgonnal mentünk, és négyszer kaptunk defektet – tizenkilencedikén, hétfőn érkeztünk meg, és végül az egész hetet ott töltöttük.
Nem volt különösképpen pihentető: riporterek hívogatták hozzátartozóimat (akik ekkor már a városban éltek, hátrahagyva a farmot Howardnak, a bátyámnak), és unos-untalan felbukkantak, hogy beszéljenek velem. Rájöttem, hogy ettől kezdve ezzel együtt kell élnem.
Virginiában Gus-szal és Wally-vel azt terveztük, hogy Stonybrookba költözünk, és beszállunk a Fort Eustis déli kapujánál megkezdett ingatlan-beruházásba: ez a félsziget Langley-vel átellenes végén volt. Gordo és Scott a Langley Légibázison laktak, itt volt a NASA központja. Alt a Haditengerészeti légibázisra rendelték Occanába, ami mintegy negyven kilométerre volt Langleytől délre, épp az öböl túloldalán, így ő ott lakott. John Washington D.C. peremén, a virginiai Arlingtonban élt. A családját hátrahagyta, és Langley agglegény-negyedébe költözött, ahonnan csak a hétvégeken járt haza."
