Tiszta oxigén

 2013.12.23. 10:00

Deke_cover.jpgAz Apollo-1 esetében teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kabinban használt tiszta oxigén okozta a tragédiát. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A vizsgálóbizottság és a kongresszusi meghallgatás csak az egyik hadszíntér volt. Most át kellett terveznünk az Apollo-t, és elő kellett készítenünk a repülésre. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a tiszta oxigénnel működő rendszer a bűnös. Bárhol is kezdődött a tűz, a helyzetet súlyosbította, hogy a kabinban  tiszta oxigént használtunk 1,1 Bar nyomáson – ez magasabb a tengerszinten mérhető értéknél, és háromszorosa annak, ami általában az űrhajóban lenni szokott. (A nagyobb nyomásra a visszaszámlálás során a parancsnoki egység szerkezetének teszteléséhez volt szükség.)

A program elején rengetegszer átbeszéltük a vegyes gáz alkalmazásának lehetőségét, amit az oroszok is használtak. De ez az űrhajó életfenntartó rendszerét bonyolulttá, az űrhajót pedig sokkal nehezebbé tette volna. Így aztán abban maradtunk, hogy a Mercuryban 100 százalékos tiszta oxigént használunk 0,34 Bar nyomáson, ami gyakorlatilag a 8200 méteres magasságon lévő nyomásnak felel meg.

A másik bonyolító tényező az volt, hogy a szkafanderekben 0,24 Bar volt a nyomás. A holdsétához el kellett hagyni az űrhajót – akárcsak egy űrséta esetében – és 0,96 Bar nyomáson, vegyes gáz használatával órákig eltartott volna mire a nyomás csökkentésével a nitrogén távozik a szervezetből – nehogy keszonbetegség lépjen fel. Ráadásul, vészhelyzetben komoly bajban lettünk volna, ha esetleg a szkafandert gyorsan kellett volna használni.
Így végül számos ok miatt a tiszta oxigénnel működő rendszer alkalmazása mellett döntöttünk. Ez szerkezeti szempontból is egyszerűbb volt. A vegyes gáz használata esetén úgy kellett volna megépíteni az űrhajót, hogy kibírja az 1 Bar nyomást.

Egyszer hallottam, hogy Gus Grissom az X-20 programban egyik barátjának, bizonyos Hank Gordonnak arról beszélt, hogy nem lenne szabad hagyni magukat rábeszélni a tiszta oxigénnel működő rendszerre, és az X-20 végül tényleg vegyes gázt használt. De az X-20-at rövid küldetésekre szánták, ahol űrséta nem jött szóba. Nem emlékszem senkire – beleértve Gust is – aki a tiszta oxigén használata miatt aggódott volna. Az egész tetves Gemini-programot is ezzel csináltuk végig. Nem történt semmi olyasmi, hogy azt mondtuk volna: helló, ezt itt még meg kellene változtatni. Ismerőseim közül senki nem volt elég dörzsölt ahhoz, hogy ezt a problémát megjósolja. De ki kellett volna javítani.
Egyikünk sem gondolta volna, hogy tizennyolc hónapig – egészen 1968. októberéig – eltart, mire ismét repülhet az Apollo. Túl sok mindennapi teendőnk volt. Készítettünk egy részletes tervet – az első lépés az volt, hogy rájöjjünk, mi okozta a tüzet. Nem hiszem, hogy bárki is tudja erre a választ – valahol a kabinban, Gus lábai mellett történhetett a gyulladás.

Az egyik legnagyobb feladat az volt, hogy megszabaduljunk az űrhajóban lévő gyúlékony anyagoktól. Rengeteg alapvető kutatást végeztünk el, és pár új anyagot is kifejlesztettünk. Csináltunk egy „tépőzár-térképet”. Korábban ugyanis mindent tépőzárral borítottunk, mivel így volt kényelmes. Viszont a tépőzár gyúlékony volt, így rájöttünk, hogy korlátozni kell a használatát. Egy nagyméretű, részletes térképet készítettünk pusztán azért, hogy kiderüljön, pontosan hol is van tépőzár a kabinban – és meg akartunk győződni arról, hogy megfelelő távolságra vannak az egyes elemek egymástól. Meg ilyenek. Ez elég nagy munka volt, és ez csak egy egyszerű példa.
Az ajtó volt a másik nagy probléma. Az Apollo-204-es űrhajó ajtaját pár perc alatt lehetett csak kinyitni. Az új ajtó viszont cirka öt másodperc alatt kinyílt. Igazából, ez is tervbe volt véve egy rakás egyéb fejlesztés mellett, amit még be kellett volna építeni a II-es Blokk űrhajójába.
Nem lett volna szabad az I-es Blokk űrhajóval repülni. A holdkomp még nem készült el, igazából semmi nem állt készen. Túl gyorsan haladtunk.

Az volt a feladatom, hogy az asztronauta-kiképzést visszatereljem a régi medrébe, hogy mi is készen álljunk, amikor majd az űrhajó elkészül. A küldetések menete még mindig nagyjából változatlan volt. Eszerint – legalábbis papíron – az ötödik vagy hatodik emberes Apollo-küldetés alkalmával leszállhatunk a Holdra. Abban az esetben tudjuk tartani a határidőt, ha 1968 tavaszán folytatódhat az Apollo-program.

A küldetések ütemezésében mindent egy lapra tettünk fel: ez pedig az Apollo parancsnoki egység áttervezése és átépítése volt, ez kellett ahhoz, hogy a JFK által meghatározott célt teljesíteni tudjuk, és 1970 vége előtt ember szálljon a Holdra, majd vissza is térjen onnan. Ugyanakkor senki nem tudta biztosan megmondani, hogy mit lép majd a North American. Frank Borman független szakértőkből álló vizsgálóbizottsága más bizottságokkal egyetemben keményen dolgozott – ezeket olyanok vezették, mint Kenny Kleinknecht. Abban elég biztos voltam, hogy 1968 közepére ismét repülhet az Apollo – de ez csak a parancsnoki egységre volt igaz. A Grumman holdkompja nagy csúszásban volt. A Grumman jó munkát végzett egy elképesztően bonyolult gépezeten, és egyszerűen csak arról volt szó, hogy sok időbe telt megépíteni.

A tűz előtt hat legénység vett részt kiképzésen. Számuk most már ötre csökkent, és az egyik csapat vezetőjét (Bormant) a tűz kivizsgálása foglalta le. Így a tragédia utáni első emberes küldetés legénységét illetően valójában két lehetőségem volt: vagy a 204-es űrhajó tartaléklegénysége (Schirra-Eisele-Cunningham) repül, vagy a 205-ös űrhajó elsődleges legénysége (McDivitt-Scott-Schweickart). McDivitt legénységét a kezdetektől fogva az első holdkomppal végrehajtandó küldetésre tartogattam, és semmi ok nem volt arra, hogy ettől eltérjek. És bár Wally elégedetlen volt, amiért annak idején Gus tartaléklegénységébe került, azért én tudtam, mi mindenre képes. A tűz utáni első küldetés pont olyan feladat volt, ami kihívást jelentett a számára.

Így aztán március elején, hat héttel a tűz után, leültem Wally-vel, Donn-nal és Walt-tal a Cape legénységi szállásán, és elmondtam nekik, hogy ők lesznek a következő küldetés legénysége, a tartalékuk Tom Stafford, John Young és Gene Cernan lett. Ron Evans, Jack Swigert és Ed Givens továbbra is a segítőlegénységben folytatja munkáját.
(Pár hónap múlva, június 6-án Ed Givens a Légierőnél szolgáló néhány barátjával, Frank Dellatoraval és Bill Hall-lal együtt épp egy buliról tartott Houstonba. Valószínűleg túl gyorsan akart bevenni egy kanyart, mivel egyszerűen lefutott az útról Pearland közelében – az Emberes Űrhajó Központtól mintegy 15 kilométerrel nyugatra –, és fejreállt a Volkswagenjével. Két utasa megsérült, Ed azonban meghalt. Szégyenteljes volt. Ed lehetett volna a saját csoportjából – az 1966. áprilisában kiválasztott asztronauták közül – az elsők között, aki parancsnoki egység pilótaként legénységhez került volna. Bill Pogue ugrott be a segítőlegénységben megüresedett helyére.)

Azzal, hogy a „C”-típusú Apollo-küldetés legénységét kijelöltem, a McDivitt-Scott-Schweickart legénységre maradt a „D”-küldetés, a Borman-Collins-Anders csapatra pedig az „E”-küldetés várt. A Conrad-Gordon-Williams legénységre is számítottam, ők lettek McDivitték tartaléka. Egy új legénységet is összeállítottam, ami Neil Armstrongból, Jim Lovellből és Buzz Aldrinból állt, és ők hárman alkották Borman tartaléklegénységét.
Elsődleges- és tartaléklegénységgel együtt ez tizennyolc srácot jelentett az első három küldetésre. Ők voltak azok, akik eljuttatnak minket a Holdig, és végrehajtják az első holdraszállást, habár nem feltétlenül ugyanebben a felállásban."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr325705330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hz 2013.12.24. 12:16:43

Egy dolgot nem értek.
Tengerszinten a levegő nyomása tegyük fel 1bar.
Ebben az oxigén 21%, tehát a parciális nyomása 0,21bar.
Ha 8000m re megyek akkor csak kevesebb lesz a parciális nyomás, és nem több.
Akkor hogy is van ez?

rozsomák 2013.12.24. 16:24:01

@Hz: azt írja, hogy "a kabinban tiszta oxigént használtunk 1,1 Bar nyomáson"
és
"100 százalékos tiszta oxigént használunk 0,34 Bar nyomáson"

Sehol nem ír levegőről, ezért nincs értelme parciális nyomásról beszélni..

Hz 2013.12.24. 21:40:04

Pont hogy van értelme, de akkor nem érted a kérdésemet. :)

www.webbeteg.hu/cikkek/legzoszervi_betegseg/4205/hegyi-betegseg-odema

8000m-en 35%-a a nyomás a tengerszintinek, tehát a levegőben 0,21bar nyomású oxigén, 8000m-en ~0.074bar, tehát sehol nem 0,34 bar.
Ez a furcsa, számomra, nem jó a hasonlat, érted már?
A 0,34 bar-os oxigén nyomás magasabb mint a tengerszinti, az egy nagyon sekély búvárkodásnál is elérhető.

BiG_ 2014.01.15. 14:52:13

@Hz: Ne vagyok szakértő, csak tippelek: a széndioxid arányát kell alacsonyan tartani, megfelelő tartalékkal, tehát ha a karbonmentesítő szűrő akadozik, ne csökkenjen a legénység teljesítménye. Az Apollo 13-nál láthattuk, mi is az ábra ez esetben...
süti beállítások módosítása