Túlélőtréning

 2014.07.23. 07:30

We_Seven.jpgSokféleképpen próbáltak felkészülni az első asztronauták arra az esetre, ha sivatagba érkeznének, vagy a tengeren kellene huzamosabb időt eltölteniük egymagukban. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Alan B. Shepard, Jr. írását közöljük:

"Két év alatt sok mindennel foglalkoztunk, és sokféleképpen próbáltunk megbizonyosodni arról, hogy semmi nem kerülte el a figyelmünket. Feltöltődtünk ismeretekkel. A nagy gépeken  palléroztuk a kitartásunkat. És nagyon alaposan megismerkedtünk az űrhajóval, amit majd vezetni fogunk. A felkészülés egy része elég egzotikus volt. Hiszen olyan világba készültünk belépni, ahol előttünk még senki nem járt. Más esetekben a felkészülés egész egyszerűen csak nagyon kitartó munkát igényelt.
A sors keserű iróniája lenne, ha az általunk nem túl jól ismert ellenséges környezetbe tett legizgalmasabb utazást követően az Asztronauta egy olyan világban veszne el, amit sokkal jobban ismer: a földön és a vízen. Tudtuk, hogy ez megtörténhet. Ha a fékezőrakéták nem időben kapcsolnak be, vagy az Asztronauta vészhelyzetet jelent, és olyan helyre érkezik, ahova a mentőegységek nem érkeznek meg egyhamar, előfordulhat, hogy egy időre gondoskodnia kell önmagáról. Így aztán mindannyian megtanultuk, hogyan kell ezt csinálni.

Az órák során két témakört jártunk körbe: mi a teendő, ha tengerre landolunk, illetve mi a teendő, ha szárazföldre érkezünk. A második esetben a legvalószínűbb forgatókönyv az volt, hogy Afrikába landolunk, mivel tervezett pályánk a hatalmas kontinens nagy területe fölött vezetett. Tulajdonképpen nagyon csekély esély volt arra, hogy ez bekövetkezzen. De semmit sem akartunk a véletlenre bízni.

A gyakorláshoz nem kellett elutazni egészen Afrikáig, ehelyett pár emlékezetes napot töltöttünk el a nevadai Fallon közelében lévő perzselő sivatagban. A sivatagi túlélés szakértői a Stead Légibázisról érkeztek, hogy próbára tegyenek minket. Megmutatták, hogyan készítsünk az ejtőernyő anyagából magunknak védőruhát, ami többé-kevésbé a közel-keleti arab törzsek körében elterjedt burnuszhoz vagy turbánhoz hasonlított. A levegő nagyon száraz volt, és napközben elég állandó szinten tartotta magát a 43 Celsius fok, de a homok gyakran 63 Celsius fokosra is felhevült.
Az ejtőernyő szövetéből primitív menedéket készíthettünk, hogy megóvjuk magunkat az intenzív napsütéstől. Megtanultuk, hogy a hihetetlen forróságban miként takarékoskodjunk az erőnkkel és a testfolyadékainkkal. Annak érdekében, hogy megtapasztaljuk, milyen a kiszáradás, közülünk páran szántszándékkal több órán át nem vettek magukhoz vizet. Megtudtuk. Kevesebb, mint 24 óra alatt annyira elhagy az erőnk, hogy emberfeletti megerőltetést jelent az is, hogy egyáltalán felemeljük a kezünket, és ide-oda mozgassuk a jelzőtükröt. Még azután is, hogy újra elkezdtünk vizet inni, órákba telt, mire visszanyertük az erőnket. Okulva a tapasztalatokból, megkértük a mérnököket, hogy legyen nagyobb ivóvízkészlet az űrhajóban. Az egyik szegletben eleve volt egy tartály, ami a légkondicionáló működéséhez biztosított folyadékot. Ehhez azonban túl körülményesen lehetett hozzáférni, ha például nagyon elgyötörtek lennénk. Így a mérnökök még egy apró berendezést szereltek a kapszulába: egy vékony műanyagcsövet, ezen keresztül szükség esetén kiszívhattuk a hűtővizet.

Legjobban azonban mégis inkább az a víz foglalkoztatott minket, amire landolni fogunk: a tenger. Képzeljük el, hogy a Mercury-kapszula épp visszatért földkörüli pályájáról, és a vízen úszik. Mindenféle fura hangok hallatszanak. A levegő hangos süvítéssel kipréselődik a hőpajzs fölött található légpárnából. A hullámok csapkodják az űrhajó oldalát, emiatt pedig a kapszula összevissza bukdácsol. Kétségeink lehetnek, hogy fennmarad-e a vízen. Persze, tudjuk, hogy a segítség már úton van: a Haditengerészet hajói, a Légierő és a Haditengerészet kutatógépei és a Tengerészgyalogság helikopterei bemérik az általunk küldött rádiójelet. Olyan 4800 kilométerrel arrébb, a fékezőgyújtás pillanatában a számítógépek már tűpontosan meghatározták leszállóhelyünket. Ha minden a terv szerint halad, és a megfelelő helyen landolunk, a helikopterek valószínűleg perceken belül már fölöttünk lesznek. De abban az esetben, ha a küldetés során valami balul sülne el, és az óceán olyan szegletére érkeznénk, ahova beletelik egy időbe mire a gépek is megérkeznek, előfordulhat, hogy el kell hagyni a kapszulát, ki kell szedni a felfújható mentőcsónakot és a túlélő-felszerelést, és a vízen kell kivárni a mentőalakulatokat.

Most képzeljük el, hogy egy rövid időre eltűnünk a világ szeme elől. A túlélőkészletben van sárga festék: a vízbe öntve felhívhatjuk magunkra a figyelmet. Van egy kis tükör, amivel a napfényt visszatükrözhetjük a repülőgépekre, így még a távolból is észrevehetnek minket. Ha pedig még több időbe telik, mire ránk találnak, még mindig nyitva áll előttünk az a lehetőség, amit a Haditengerészet és a Légierő pilótái annyi éven át tettek: túlélni egyedül. A túlélő-készletben van egy napenergiával működő párologtató, amivel a sós vízből fél liter vizet nyerhetünk ki – naponta ennyi folyadékra van szükség a túléléshez. Szkafanderünket csíkokra hasíthatjuk, anyaga pedig védelmet nyújt arcunk és fejünk számára. Megpróbálhatunk halat vagy kíváncsi sirályokat fogni. Gondolatban pedig el kell foglalni magunkat valamivel, nehogy pánikba essünk, és valami hülyeségre ragadtassuk magunkat. Azt hiszem, ilyen helyzetben én algebrafeladványokat kezdenék fejben megoldani. Ez egészen biztosan elterelné gondolataimat. Ha történetesen az űrhajó túlzottan megtelik vízzel, még mielőtt sikerült volna beszállni a mentőcsónakba, akkor természetesen egy merőben új helyzettel nézünk szembe. Ilyen esetben nem sokat segít a centrifugán és a MASTIF-on gyakorlással eltöltött rengeteg óra: itt a puszta túlélés a tét. Így sokszor végigcsináltuk ezt a kiképzést, hogy ösztönösen tudjuk, mit kell tenni, de közben volt egy-két apróbb kalandban is részünk.

Egyszer, amikor Pensacola partjai mentén a Mexikói-öbölben gyakoroltuk az űrhajó elhagyását, a hullámverés úgy felerősödött, hogy olyan két és fél méteres hullámok is akadtak. A tenger olyan zord lett, hogy a haditengerész bárka legénysége komolyan fontolóra vette, hogy aznapra lefújják a gyakorlatot. John Glennnek és Scott Carpenternek mozgalmas ideje volt. Belemásztak egyszemélyes csónakjukba, és hagyták, hogy elsodorja őket a tenger a Haditengerészet hajói mellől: a kapszula elhagyására általunk kidolgozott eljárási rendet (SOP) akarták gyakorolni. Egyszer csak olyan magasak lettek a hullámok, hogy a pensacolai irányítótorony egy helikoptert küldött a kimentésükre. John és Scott integetéssel jelezte, hogy menjen el, és úgy döntöttek, hogy inkább a tengeren maradnak, és kivárják, amíg a szél a pár száz méterre lévő kopár kis Santa Rosa Szigetre fújja őket. Az áramlás azonban olyan erős volt, hogy felborította John csónakját, ő pedig a vízbe merült. Scott pont jókor elcsípett egy hullámot, és a habokat meglovagolva kisodortatta magát a partra, mintha csak egy szörfös lenne Waikikiben. Deke Slayton szkafanderébe rengeteg víz került, amikor sisak nélkül gyakorolta a kapszulából való kijutást. A többletsúllyal gondot okozott bekecmeregni a csónakba. Pár békaember biztonsági okokból mindig a vízben tartózkodott, végül ők segítették ki, és ép bőrrel megúszta a dolgot. Ezután egy speciális vízálló gallért terveztünk a szkafanderre, nehogy ilyesmi újra előforduljon.
 
A fentiek egyike sem volt igazán meleg helyzet. Sosem távolodtunk el olyan messzire, hogy ne lehessen kimenteni minket, ha bajba kerülnénk. De a gyakorlatok során egy dologról alkalmunk volt meggyőződni: legyen szó bármiről, rengeteg gyakorlásra van szükség az elsajátításához, hiába tűnik elsőre nagyon egyszerű feladatnak. És jól jött, hogy megtanultunk pár túlélési technikát még mielőtt sort került volna a küldetéseinkre, amikor majd előfordulhat, hogy segítség nélkül kell kikecmeregni a vízből. Tanulságos volt Gus Grissom küldetése is, és – ahogy a könyv későbbi fejezeteiben még szó lesz róla – további óvintézkedésekre kerítettünk sort John Glenn és Scott Carpenter küldetését megelőzően. Mint kiderült, Johnnak nem kellett az itt tanultakat a gyakorlatban kamatoztatni. Scottnak viszont már szüksége volt rá, és biztos vagyok benne, hogy amikor egyedül találta magát az óceán közepén, boldog volt, amiért még idejében kidolgoztuk az ilyenkor szükséges teendőket."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr816536807

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.