Ünneplő szkafander

 2014.05.28. 23:45

We_Seven.jpgMinden űrhajósnak három szkafandere volt – egy a „hétköznapi” gyakorlásra, egy másik a „vasárnapi ünneplőjük” volt, amit az űrrepülésünkre tartogattak, és ebből készült még egy tartalék is, amit az indítóálláson őriztek, hogy szükség esetén kéznél legyen. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Walter M. Schirra írását közöljük:

"Az életfenntartó rendszer (ECS) mindössze 38 kilót nyom – ezzel a miniatürizálás remekműve – ugyanakkor meghökkentő számú életfontosságú funkciója van.
Az egész rendszer központi eleme a szkafanderünk. Ez egy gumiból és szövetből készült, testhez simuló báb, amibe minden küldetés vagy gyakorlás előtt bezárkózunk. A szkafander lényegében egy emberszabású légballon. Ez is méretre szabott, és olyan passzentos, hogy amikor felvesszük, tizenhárom cipzárra és három gyűrűre van szükség. A sisakkal együtt a szkafander olyan 10 kilót nyom, és darabja mintegy ötezer dollárba kerül. Mindegyikünknek három szkafandere van – egy a „hétköznapi” gyakorlásra, egy másik a „vasárnapi ünneplőnk”, amit az űrrepülésünkre tartogatunk, és ebből készült még egy tartalék is, amit az indítóálláson őrzünk, hogy szükség esetén kéznél legyen.
A szkafandert a küldetés egész időtartama alatt magunkon tartjuk. Mivel az űrrepülés alatt a kapszulában is mindvégig túlnyomás uralkodik, a szkafandert nem feltétlenül kell mindvégig hermetikusan lezárva, felfújva tartani. Például felnyithatjuk a sisak rostélyát, ha be akarunk kapni egy falatot, vagy meg akarjuk vakarni az orrunkat. De ha a kabin ereszt, és a nyomás csökkenni kezd, a rendszer érzékeny barométerei észlelik a változást, és azonnal jelzik, hogy zárjuk vissza a sisakrostélyt. A rostély lehajtásával újra hermetikusan elzárt egységet alkot a szkafander, és automatikusan felfúvódik: történjen a kabinban bármi, mi biztonságban, megfelelő nyomáson vagyunk. A szkafander így aztán afféle kabin a kabinban, amolyan hordozható otthon.

A magam részéről afféle szabászati tanácsadóként vettem részt a szkafander fejlesztésében, aminek még számos hibája volt, amikor a NASA-hoz kerültünk. Szerencsére volt időnk elbíbelődni vele – szó szerint darabokra szedtük – és egy nagyon hasznos szerkezet lett a végeredmény.
Mivel a szkafander egy testre szabott ruhadarab, még egy menyasszonyi ruhánál is többször kell igazítani rajta, mire megfelelően áll. Nem lehet csak úgy besétálni egy boltba, és leakasztani a fogasról egy szkafandert. A pontos méreteket az ohioi Akronban működő B. F. Goodrich gyárban vették le rólunk: itt készültek a szkafanderek. Levetkőztünk – csak egy szál jégernadrág maradt rajtunk – a technikusok pedig körbetapétáztak minket nedves papírcsíkokkal. A megszáradt papír aztán kiadta a formát, és ezt vette alapul a Goodrich a szkafanderek gyártásánál. Nagyjából egy hónap alatt készült el egy szkafander. Aztán következett a pepecselés, a további igazítások, mire eljutottunk a jelenleg is használatos szkafanderekig. Ez már csak nagy vonalakban emlékeztet a legelső modellekre.

Egyfelől könnyű viseletnek kellett lenniük. Egy szkafander még leeresztett állapotában is nehézkes viselet. A belsejében egy gumiréteg található, erre kerül a nejlonborítás, amit alumínium bevonattal láttak el, hogy visszaverje a hőt és a sugárzást, mi pedig kellemesen érezzük magunkat benne. Amikor ezt a dupla réteget maximális 0,34 Bar nyomásra fújjuk fel, a szkafander konkrétan megmerevedik. Ez persze, ahogy Al Shepard nagy barátja, José Jiménez mondogatja a felvételen: „Nagyon kényelmetlen.”
Mivel lélegezni és dolgozni is ebben a burokban kellett, az egyik legnagyobb fejtörést az jelentette, hogyan tehető a lehető legrugalmasabb és legkényelmesebb viseletté. Ha a szkafander olyan feszes, hogy görcsöt okoz, esetleg elszorítja az artériát, az is előfordulhat, hogy még egy küldetést is félbe kell szakítani miatta. A NASA, a Goodrich és a Haditengerészet emberei több irányból láttak neki a probléma megoldásának. Az eredeti terv szerint például egy további habszivacs-szigetelést is be kellett volna építeni a szkafanderbe, ami megvéd majd minket a légkörbe lépés hőjétől. Pár legénység nélküli küldetés után azonban rájöttünk, hogy a kabin közel sem lesz olyan forró, mint amilyenre számítottunk, így úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk belőle az extra-szigetelést, amivel csökkent a tömege is.

Sok fejtörést okoztak a kesztyűink is. Az első szkafanderhez tartozó kesztyű ujjai egyenesen álltak, és cipzárral illeszkedett a szkafanderhez, nehogy a karunkon eresszen. Ezzel a megoldással az volt a gond, hogy amikor a túlnyomás alá helyezett kesztyűben megpróbáltuk behajlítani ujjainkat – mert mondjuk meg akartunk markolni egy kezelőkart – folyamatosan erőt kellett kifejteni, ami nagyon fárasztó volt. Aztán valaki előállt egy meglepően egyszerű javaslattal: Miért nem úgy alakítjuk ki a kesztyűket, hogy az ujjai eleve befelé hajlanak? Ezzel a módszerrel egyáltalán nem kell erőlködni, ha kezünk közé akarjuk fogni a kart. Kipróbáltuk a dolgot. De ekkor egy újabb problémával találtuk szemben magunkat. A műszerfalon a gombok egy része kis mélyedésekben volt, nehogy véletlenül megnyomjunk valamit. Behajlított ujjainkkal azonban ezekhez a mélyedésekhez nem fértünk hozzá. A dilemmát végül úgy oldottuk meg, hogy a bal kesztyű egyik ujja – a középső – szép, egyenesen előre állt, és így már nagyszerűen lehetett vele gombokat nyomkodni akkor is, ha nem akartunk a koktélkeverő pálcával vacakolni.

A kesztyűkkel az volt a másik gond, hogy időnként lecsúsztak a kezelőszervekről. Mivel a kapszulában elég száraz volt a levegő, a bőrkesztyűk úgy csúsztak, mint a korcsolya a jégen. Több cérnát varratunk az anyagba, amitől az átlagos kesztyűknél durvább lett az anyaga – igazából kissé olyan lett, mint a dörzspapír. Ezzel a megoldással kezünk nem csúszik meg, és nagyon megkönnyíti számunkra a gombok nyomkodását, a kapcsolók állítását. A kesztyűvel kapcsolatos utolsó probléma azzal a cipzárral volt, amivel a szkafander ujjához csatlakozott. A cipzár miatt merev és rugalmatlan egységgé állt össze a csuklónk és a karunk, és a kezelőkarok használata során csak bajosan tudtuk forgatni a kezünket. Ezen a problémán úgy kerekedtünk felül, hogy a kesztyű és a szkafander ujja közé egy szabadon elforduló fémgyűrűt illesztettünk, és így már tetszőlegesen mozgathattuk a kezünket.
Ezzel a kesztyűkkel meg is volnánk. Az Asztronauta másik testrésze, ami kiáll a szkafanderből, és amit szintén hermetikusan le kell zárni, az nem más, mint a fejünk. Erre való a sisak. A szkafanderhez hasonlóan ezt is tökéletesen testre kell szabni. Így mindannyian Los Angelesbe repültünk, ahol a sisakok bélését készítették. Itt mintát vettünk a fejünkről, hogy megfelelő formát készíthessenek. A bélést kívül bőr borítja, és dupla réteg habszivacs van benne – egy vékony, puha „kényelmi borítás”, és egy vastagabb, merev „ütközőhab”, ami stabilan tartja fejükön a sisakot. A bélés a sisak kemény üvegszálból készített külső héjának a belsejében található. Az ütközőhab fizikai behatás esetén nagyon lassan változtatja meg a formáját. Ezzel jobban védi a fejünket, mintha valamilyen túl puha anyagból lenne, hiszen utóbbi erős ütés esetén túl gyorsan változtatja formáját, így fejünk ide-oda verődne a sisakban. Véletlenül felfedeztük, hogy a sisak akkor illeszkedik legjobban, ha nagyjából öt napja voltunk fodrásznál. John Glenn ezt picivel tovább finomította, és küldetése előtt háromnaponta lenyíratta a haját."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr776239557

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.