Disznó a fedélzeten

 2014.05.27. 23:45

We_Seven.jpgA NASA az asztronauták részére kitalált kontúrüléseket élő disznóval is tesztelte: bezárták a kabinba, majd leejtették a magasból. Túlélte. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Walter M. Schirra írását közöljük:

"A koktélkeverő pálcától kezdve a biztosítéktábláig egy kósza elem sem volt az űrhajóban, amire ne lett volna szükségünk. De ha fel kellene sorolni, hogy mit hagynánk ki a kapszulából, a többség azt hiszem az én szakterületembe tartozó rendszereket említené meg utoljára: ez pedig nem más, mint az életfenntartó-rendszer (life-support or environmental control system).
Amikor bemászunk a kapszulába – vagy John Glenn szavaival élve: „magunkra vesszük” – előbb fenekünkkel előre becsúszunk a személyre szabott ülésbe. Az ülést kifejezetten ránk szabták, és úgy passzolt a fülkébe, mint a sámfa a cipőbe. Ezután egy speciális hevederrel becsatoljuk magunkat, ez szorosan rögzíti a vállat, a mellkast, a derekat és a lábakat, mintha elítéltek lennénk a villamosszékben. Mindannyian másképp rögzítjük magunkat. Eltérő elképzeléseink vannak arról, hogy milyen érzés lesz, amikor a hevederek belénk vágnak, és mennyire feszesre húzzuk azokat. És nem is mind egyformán rögzítjük magunkat. Az üléssel kapcsolatban azonban nincs választási lehetőség. Akár tetszett, akár nem, nem változtathattunk rajta. Ez afféle szendvics: egy üvegszál héjra erősített, összenyomható, méhsejt szerkezetű alumínium, amit vékony habszivacs-réteggel próbáltak kényelmessé tenni. De ez a tényleges kényelem rovására ment. Ha az alátét túl vastag, valószínűleg fel-le pattogunk rajta, amit még kellemetlenebbé tesz, ha még ismétlődik is. Amikor több óra elteltével kikecmergünk a kapszulából, izmaink merevek és enyhén szédülünk, mivel a kabinban magasba emelt lábbal fekszünk a hátunkon. Ez a testhelyzet azt eredményezi, hogy a vér a felső testünkben gyűlik össze, és ez az egyik oka, amiért alig várjuk a súlytalanságot. Ettől ugyanis elmúlik a bezsúfoltság érzete, és a vér is szétáradhat testünk többi részébe.
Az ülések elkészítésekor a hátunkról vettek mintát – amikor szkafander volt rajtunk – így a védőteknő, amibe belemászunk, hűen követi majd vállunk lejtését, hátunk körvonalát, és pontosan igazodik lábunk hosszához is. Az ülésbe csusszanni kicsit olyan, mint egy mézeskalács emberkét visszatenni a sütőformába. Mivel mi mindannyian különböző alakú sütemények vagyunk, mindegyikünk részére ki kellett alakítani egy egyedi kis teknőt.

Eredetileg a mérnökök abból indultak ki, hogy az ülésnek hálószerűnek kellene lennie, mint egy függőágynak, és ez nyújtaná számunkra a legnagyobb védelmet. Enyhén tágulna, amikor a nagy gyorsulás közepette belepréselődünk, és így mérsékelné a minket érő terhelést. Ez az elmélet azonban nem állta meg a helyét. Rájöttünk, hogy nagy g-terhelés mellett leginkább szilárd felületen képes testünk eredményesen felvenni a harcot a g-erőkkel. Ha valakit szokványos ülőhelyzetben nagy g-erők érnek, a vér alászáll a fejéből, és részlegesen vagy teljesen elsötétülhet előtte a világ – vagy akár bele is halhat, ha akkora terhelésnek van kitéve. Az alászálló vér általában a hasban gyűlik össze. De azzal, hogy üléseinkben feküdnünk kellett, és testünk minden porcikája szilárd felszínen nyugodott, lábainkkal a fejünk fölött – pont ahogy az ember hátradől egy kontúr székben – minimálisra tudtuk csökkenteni ezt a kockázatot. A végeredmény szép kompromisszumos megoldást lett. Ezeket a kontúrüléseket használtuk a centrifugában gyakorlásra, és féltve őriztük őket – a nevünk rájuk volt pecsételve – hogy biztos a sajátunkat vigyük magunkkal, valahányszor nagy terheléspróbának vetjük alá magunkat.

Az üléssel Max Faget újfent hozzájárult jó közérzetünkhöz, és erről álljon itt egy érdekes történet. A pilótákat érő g-erők hatásait tanulmányozó katonaorvosok közül néhányan felhívták a NASA figyelmét arra, hogy olyan kapszulát tervezzenek, amelyikben sem felszálláskor, sem a visszatérés során nem ér minket 12 g-nél nagyobb terhelés. Akkoriban ugyanis ezt gondolták az emberi tűrőképesség felső határának. Faget és asszisztensei kiszámolták, hogy az általuk tervezett kapszulában optimális esetben nem érné 8 vagy 9 g-nél nagyobb terhelés az űrhajósokat. Így első ránézésre minden rendben lévőnek tűnt. De aztán a mérnökök kikalkulálták, hogy ha a földkörüli pályára állás előtt vészhelyzet alakulna ki, és a mentőrakétával le kell szakítani a kabint az Atlasról, akkor a hirtelen rántással nem egészen egy másodperc erejéig 20 g terhelés nehezedne ránk. Nehezítette a helyzetet, hogy az orvosok szerint akár nyolc másodperc erejéig 20 g terhelést is kell majd bírnunk, ha a kapszula történetesen rossz szögben lép vissza a légkörbe, és lágy ív helyett túl meredeken csapódik az atmoszférába.
Az orvosok végül abban maradtak, hogy az emberi szervezet valószínűleg kibírná ezt a megpróbáltatást. De eléggé rossz bőrben lennénk, és időbe telhet, mire elhagyhatjuk a kórházat. Mint Faget mondta: „Nem lehet ilyen kilátásokra alapozni egy programot”.

Így aztán a mérnökök nekiláttak, hogy megoldást találjanak a problémára. Jó ideig semmi nem jutott eszükbe. Már épp ott tartottak, hogy egy új kapszulát terveznek, amikor Faget-nek hirtelen támadt egy megérzése: két mérnököt megkért arra, hogy rakjanak össze egy szilárd ülést, ami követi a pilóta testének körvonalát. Távolról sem volt biztos a dolgában, de úgy gondolta, hogy ez majd beválik. Aztán megkért egy Robert Champine nevű NASA-berepülő pilótát, hogy próbálja ki az ülést a Johnsville-i centrifugán. Ez egy nagy, kerékszerű szerkezet volt, amiből küllőszerűen egy kar nyúlt ki: percenként 48 fordulatra volt képes, és 40 g-terhelést is elő lehetett vele állítani. Mi, Asztronauták később kiképzésünk előrehaladtával gyakori vendégek voltunk itt. De Faget kísérletével csak tapogatózott a sötétben. Champine bemászott a centrifuga karjának végén található fülkébe, és az ülésbe préselődött, amikor a kerék forogni kezdett. Körbe-körbe forgott, végül elérték a 12 g-terhelést, és a masinát leállították. Champine azt mondta, hogy jól van, és folytatni akarja. De egy konferencián részt kellett vennie a nyugati parton, így sürgősen távoznia kellett. Ekkor egy Carter Collins nevezetű haditengerész százados vállalkozott a folytatásra: ő viszont öt centivel alacsonyabb, és 13 kilóval könnyebb volt Champine-nél. A mérnököknek ezért aztán további habszivaccsal ki kellett bélelniük a Champine-re szabott teknőt, hogy passzoljon Collins kisebb méreteihez. És Collins kipróbálta ugyanazt a menetet, mint Champine – elment egészen 12 g-ig – és a teszt ugyanolyan jó eredménnyel zárult.
„Lássuk, meddig tudunk elmenni” – javasolta Collins az első menet végén. Max Faget, akinek ezért Johnsville-be kellett mennie, üzletet ajánlott neki.
„Ha kibírod a 20 g-t” – mondta Max – „egy életre hős leszel a szememben.”
Másnap Collins ismét belecsusszant az ülésbe. Ezúttal a centrifuga minden alkalommal gyorsabban ment. Collins kibírta a 13 g-t, aztán a 14 g-t, majd 15, 16, és 18 g következett. A hatodik, és egyben utolsó menet során Faget-nak hőse született. Collinsra több mint hat másodperc erejéig összesen 20,4 g nehezedett, és a futam végére is jó bőrben volt. A Haditengerészet orvosai megvizsgálták, és megállapították, hogy pár hajszálér elpattant a bőrében a hatalmas nyomás következtében, de ez nem számított súlyos sérülésnek, és Collinsnak nem lett semmi komolyabb baja. Collins ezzel igazolta, hogy az ülés működőképes koncepció, így ezzel a légkörlépés során ébredő g-erők problematikája megoldódott. Később egy élő disznót is beleszíjaztak a számára készített speciális kontúrülésbe, majd bezárták a kapszulába, és leejtették a magasból – a disznók súlyeloszlása ugyanis hasonló az emberéhez. Az állat sikeresen átvészelte a zuhanást, és ezzel bebizonyosodott, hogy az ülés a becsapódás erejét is képes elnyelni.
A kontúrülés alapos és okos mérnöki munka eredménye volt. De ez csak egy egyszerű bútordarab volt a köré fabrikált csövek, ventilátorok, szűrők és tartályok mellett, amit mi ECS (environment control system, életfenntartó rendszer) néven emlegettünk. Az ECS a kapszula minden zegét-zugát átszövi, és feladata, hogy életben maradásunk, jó közérzetünk és a hatékony űrbeli munkavégzés érdekében megfelelő környezetet biztosítson számunkra."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr136222202

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.