Bemutatkozik a Mercury-űrhajó

 2014.05.26. 20:00

We_Seven.jpgA Mercury-űrhajókon egy esetleges tüzet kézenfekvő módon oltották volna: a kabin dekompressziójával. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben John Glenn írását közöljük:

"Hihetetlen nehéz feladatnak bizonyult az űrhajó megépítése, és ennek során unos-untalan kompromisszumokat kellett kötni. A végeredmény nem lett tökéletes, de működőképes volt. Olyan, ami rászerelhető egy Redstone vagy egy Atlas tetejére, és épp akkora, hogy befér egy ember a küldetéshez szükséges berendezésekkel együtt. Néha viccelődtünk ezen, mondván: „A Mercury-űrhajóba nem belemászunk, hanem magunkra vesszük”. Úgy kell bepréselni magunkat a kabinban lévő műszerek közé, mintha csak egy ágy alá csúsznánk be. Odabenn olyan érzésünk volt, mintha mi is egy alkatrész lennénk – természetesen, a legfontosabb alkatrész.
Odabenn, a kabinban a műszerfal a legszembetűnőbb. Ez pontosan velünk szemben van, és minden centije tele van zsúfolva műszerekkel, kapcsolókkal, gombokkal, karokkal, számlapokkal és égőkkel: ezeket figyeljük és használjuk attól a pillanattól kezdve, hogy beszíjazzuk magunkat az ülésbe egészen addig, hogy a küldetés végén lerobbantjuk az ajtót, és elhagyjuk a kabint.

Ez a fülke a kapszula igazi „véleményütköztető terepe”, és nagyvonalakban már meg is tervezték, mire a NASA-hoz kerültünk. A mérnökök a véleményünket tiszteletben tartották, és pár ponton módosították az eredeti terveket, hogy megfeleljen elképzeléseinknek. A fülke még egy tapasztalt vadászpilóta számára is elég ijesztő – pláne, ha a szokások rabja, és megszokta, hogy az üzemanyag-szintet jelző műszereket és az akkumulátor kapcsolóit máshol találja. Ez volt az egyik ok, amiért a műszerfal végleges kinézetéről nem jutottunk teljes egyetértésre. Mindenkinek más elképzelései voltak. De amikor megszoktuk ezt az elrendezést, attól kezdve már minden nagyon ésszerűnek tűnt. Mivel a kabin sok, kereskedelmi forgalomban kapható alkatrész felhasználásával készült, egyáltalán nem úgy festett, mint egy szokványos pilótafülke. Megpróbáltuk úgy alakítani a dolgokat, hogy egyetlen pillantással mindent átlássunk. Amikor a start után a gyorsulás beleprésel az ülésbe, az ember nem tudja a fejét nagyon forgatni, ha rá akar nézni a műszerekre. Elég kimérten viselkedünk ilyenkor, és fejünk elfordítása helyett csak a szemünket mozgatjuk. A műszerfal közel, mindössze 60 centire van az orrunk hegyétől. Azt kértük, hogy a műszerek más-más színűek legyenek, így elég egy pillantást vetni rájuk, hogy tudjuk, melyiket nézzük. A gombokat, az égőket és a kapcsolókat a lehetőségekhez mérten megpróbáltuk funkcióik alapján csoportosítani. A baloldali panelre például azok a kezelőszervek kerültek, amikre a repülés közben van szükségünk, ezalatt a másik kezünkkel, a jobbunkkal, a helyzetirányító kart (attitude-control stick) kezeljük. Itt vannak azok a karok is, amikkel aktiváljuk az űrhajó legyezőirányú-, bólintó- és forgómozgásának kézi vezérlését – a bekapcsoláshoz előre nyomjuk, és hátrahúzzuk, ha ki akarjuk kapcsolni. Ugyaninnen felügyeljük a fékezőrakéták gyújtását billenőkapcsolók segítségével.

Van egy nagy irányítókar, amivel a kabin súlyos szivárgás esetén oxigénnel ismét túlnyomás alá helyezhető, illetve egy másik kar, amivel dekompressziót hajthatunk végre, hogy tűz esetén megszabaduljunk az oxigéntől. A dekompresszió – vagyis az oxigén elengedése – a leggyorsabb módja a tűz eloltásának, mivel a világűr vákuumában nincs oxigén, amit az égést táplálja. Ettől jobbra egy égősor található a megfelelő sorrendben, ezek jelzik a pilótának, hogy az automatikus műveletek tényleg rendben megtörténtek-e: levált-e a mentőrakéta, amikor már nincs szükség rá, vagy levált-e a kapszula a gyorsítórakétáról a földkörüli pálya elérésekor, vagy kijöttek-e az ejtőernyők, amikor visszatérünk a földre. Ezek az égők zöld fénnyel világítanak, ha az adott művelet rendben megtörténtek.

Probléma esetén viszont vörösen világítanak. Minden égőtől balra van egy kapcsoló, amivel az automata rendszerről kézi irányításra kapcsolhatunk, és kézbe vehetjük a dolgokat. A panel legtetején egy fényes vörös fény található „Küldetés-megszakítás” felirattal. Ez a figyelmeztetés akkor villan fel, ha a start során valami hirtelen balul sülne el, és azonnal menekülnünk kellene. Ezen a ponton automatikusan, vagy a földi irányítás parancsára is megszakadhat a küldetés, de az Asztronauta is elindíthatja az események láncolatát: ilyenkor a mentőrakéta begyújt, és lerántja a kabint a gyorsítórakétáról. A küldetésmegszakító égőjére is rá van kötve egy „kiiktató”-kapcsoló, így amikor tudjuk, hogy automatikusan meg kellene kezdődni a küldetés-megszakításnak, de mégsem történik semmi, át lehet venni az irányítást, így mi hajthatjuk végre ezt az életmentő feladatot.

A műszerfal közepén egy sor mutató fogad minket, ezeken a küldetéssel kapcsolatos információk jelennek meg. Ha odapillantunk, kiderül, milyen gyorsan emelkedünk, vagy jövünk lefelé, milyen magasan vagyunk, és mennyi hidrogén-peroxid üzemanyag maradt a helyzetszabályzó rendszer működtetéséhez. Az egység legtetején egy rakás mutató értékeiből megállapítható, hogy milyen mértékben tértünk el legyezőirányban (bal-jobb), bólintóirányban (fel-le), vagy mennyit forogtunk. Ezt a kijelzőt számos próba-szerencse kísérlet előzte meg, mire megtaláltuk a megfelelő kombinációt, amivel a lehető legegyszerűbben juthatunk a lehető legtöbb információhoz. A térdünk közt, a műszerfal legalján egy nagy periszkóp található, belenézve horizonttól-horizontig látható alattunk a Föld, így össze lehet vetni tényleges helyzetünket a mutatók értékeivel. A periszkóp nézőkéje 20 centiméter átmérőjű. Egy 13 centiméteres, kinagyított mező van a közepén, hogy a lehető legpontosabb képet kapjuk az alattunk fekvő tájról. Ezzel a módszerrel 190 fokosra növelhető a látómezőnk. Az általunk kért ablak a helyzetünket jelző mutatók fölött található, kinézve még jobban látni a tájékozódáshoz szükséges viszonyítási pontokat. Ezen a panelen egy másik műszer is helyet kapott. Az egyik egy előreszámítást végző (dead-reckoning) eszköz, amit EPI-nek (Earth Path Indicator) hívunk: a Föld kis makettje, ami mindig úgy forog, ahogy az űrhajónk halad a pályáján, és megmutatja, hogy pontosan a Föld melyik része fölött repülünk. A másik egy „pályaóra”, ami tulajdonképpen négy óra az egyben, és négy különböző funkciója van. Az egyik a greenwichi középidőt mutatja, amit a Cape Canaveralon lévő Irányítóközpontban és a világ minden pontján, az űrhajó útját megfigyelő állomásokon használnak a küldetés során. A másik órához igazítjuk a küldetés minden eseményét, és azt mutatja, hogy hány óra, perc és másodperc telt el a felszállás óta. A harmadik visszafelé jár, és a három fékezőrakéta gyújtásáig – a hazautunk megkezdéséig – hátralevő időt méri. A negyedik óra gyújtja be ténylegesen a fékezőrakétákat, ha eljön az ideje. Ez utóbbiba még a földön programozzák be a fékezőrakéták gyújtásának idejét, amit még a küldetés előtt számoltunk ki. Ezt az órát a repülés során átállíthatja az Asztronauta, de korrigálhatja a földi irányítás is, ha úgy alakul, hogy a küldetés során pár másodperc eltérés van a tervezetthez képest, és változtatás híján rossz helyen landolnánk. A kapszulában egy stopper is található, ezen kívül pedig mindannyian egy rendkívül pontos karórával is fel van szerelve. Mint látható, a küldetés során nagyon nagy figyelmet fordítunk az időtényezőre. Muszáj. Másodpercenként 8 kilométert teszünk meg, és ha akár csak egy másodperccel előbb vagy később gyújtanak be a fékezőrakéták, akkor akár nyolc kilométerrel is elvéthetjük a kijelölt leszállóhelyet. Ebben az esetben a mentőhajóknak valamivel nehezebb dolguk lenne, hogy eljussanak hozzánk.

Ettől jobbra, a közvetkező panelen – a kabin legtetején – találunk meg minden információt az életfenntartó rendszer működésével kapcsolatban: milyen hőmérséklet és nyomás uralkodik a kabinban és a szkafanderben. Alatta egy sor műszer jelzi a kapszula elektromos berendezéseinek állapotát. A panel alján található egy másik műszerfal, ahonnan a kommunikációs rendszereket irányíthatjuk, és állandó kapcsolatot tarthatunk fel a földi irányítással – legyen szó akár rádióról vagy morzéról. A kapszula jobb kéz felőli végében található az a műszerfal, ami a program elején még nem volt a kabinban – így Al Shepardnak is nélkülöznie kellett űrrepülése során. Ezen a panelen az összes figyelmeztető jelzőfény egy helyen látható, így elég volt csak egy pillantást vetni ide, hogy tudjuk, valami probléma van. Minden égő egy konkrét hibára figyelmeztet: például, ha veszélyesen alacsony szintre apad az oxigénkészletünk, ami miatt idő előtt meg kell kezdeni a légkörbe lépést. A panel szélére került a biztosítéktábla.
A kapszula kezdeti tervein a biztosítékok az űrhajó számos pontjára kerültek, de megkértük a mérnököket, hogy ezeket egy helyre rakják, ahol jól látjuk, és gyorsan kicserélhetjük a kiégett biztosítékot. Azzal, hogy az űrrepülés közben kicserélhettük a biztosítékokat, és az egyes áramköröket jól elkülönítették egymástól, egy újabb biztonsági tartalékra tettünk szert, amivel a program kezdetén még nem rendelkeztünk.

A pilótának ezeket a műszereket és fényeket folyamatosan szemmel kell tartania. A vörös fény felvillanásakor azonnal reagálni kell, de akkor is, ha azt látja, hogy a zöld fény nem gyulladt fel időben. Ez a fő oka, amiért ember van a fedélzeten: meggyőződik a gépezet helyes működéséről, és korrigál, ha valami elromlana: ezzel dollármilliókat és hosszú hónapokat spórolhatunk meg. Az összes kezelőszerv elég könnyen hozzáférhető helyen van, és egy papírforma szerinti küldetés alkalmával, a g-terhelés közepette sem okoz gondot elérni ezeket.
Ugyanakkor az űrrepülés során egy esetben gondjaink adódhatnak. Mégpedig akkor, ha elmenne a kabinnyomás, és így szkafanderünket hirtelen túlnyomás alá kellene helyezni. Ilyen esetben a szkafander nagyon nehézkes viseletté válik, és nehezebben tudnánk a karunkat is mozgatni. Erre az eshetőségre felkészülve egy egyszerű rudacskával is kiegészítettük a fedélzet felszerelését: ez egy 25 centiméter hosszú, kampós végű alkalmatosság, amivel a kezelőkarokat húzhatjuk magunk felé. Ugyanezen egy csonk is található arra az esetre, ha velünk ellentétes irányba kellene állítani a kapcsolókat. Ha tudjuk, hogy valamit nem fogunk tudni az ujjainkkal elérni, akkor ezt a botot markoljuk meg kesztyűnkkel. Ez szó szerint ujjaink meghosszabbítására szolgál. Ebből adódóan „koktélkeverő pálcának” (swizzle stick) is hívjuk."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr246211153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.