Űrhajó ablak nélkül?

 2014.05.20. 22:30

We_Seven.jpgA mérnökök eredetileg nem akartak ablakot a Mercury-űrhajóra, az asztronauták azonban összezártak, és kissé megkavarták a lapokat. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Walter M. Schirra írását közöljük:

"Mély meggyőződésem volt, hogy olyasvalakinek, aki annyira higgadt, alapos – és makacs – mint amilyen Deke Slayton, fenntartásai vannak az Atlas-szal kapcsolatban. Gyakran elképzeltem, hogy annak az izének a tetején fekszem, a startra várva. És akkor egyszer csak azt érzem, hogy a rakéta megremeg, én pedig nem tudom, mi folyik odalenn. Az Atlas recseg-ropog alattam, én pedig attól tartok majd, hogy rossz véget ér a nap. Viszont a rádión odaszólhatok Slaytonnak: „Hé, Deke, mi ez a remegés és zörgés, amit most érzek?” Deke előtt pedig ott lesznek a műszerek a blokkházban, és mivel nagyon alaposan tanulmányozta a madárkát, ennyit válaszol: „Ezt én is megfigyeltem, Wally. Ne aggódj emiatt. Mindössze az akármicsodán lévő ikszipszilon szelep remeg egy kicsit. Semmi gond. Felejtsd el.” Ennél többet nem is akarok tudni. És egy nap talán viszonozhatom a szívességet, ha majd Deke lesz odafenn, és nem tetszik valami az oxigénellátó-rendszer működésében. Akkor majd én segíthetek neki.

A szkafander hőtesztje volt az egyik feladat, amin a csapat többi tagja érdekében dolgoztam. Korábban részt vettem a szkafander tökéletesítésében, hogy az mindannyiunk javát szolgálja. Ez kritikus elem, és mindenféle tesztnek alá kellett vetni, hogy megbizonyosodjunk róla: biztosan kibírja az űrrepülés megpróbáltatásait. Az egyik ilyen teszt alkalmával a hőkamrában a szkafandert pár kínos perc erejéig perzselő 80 Celsius fokra hevítettük, hogy megtudjuk, vajon kiállja-e a próbát a szkafander és a hozzá csatlakoztatott oxigénellátó-rendszer. Hogy teljesen biztosak legyünk a dolgunkban, azt akartuk, hogy egy Asztronauta is legyen a szkafanderben, így első kézből szerezhet tapasztalatokat a működésével kapcsolatban. A többieknek minderről elég volt azt tudniuk, hogyan alakul a teszt, és én mit gondolok róla.
A többiek a program más szakterületeivel foglalkoztak, amiről én nem tudtam. Úgyhogy bartelleztünk. Például egyszer Al, Gus és Deke társaságában tengerre szálltunk, hogy kipróbáljuk milyen érzés a kabinban lenni, amikor egy romboló kiemel minket a vízből. Semmi értelme nem volt, hogy a többiek életéből egy teljes napot elpazaroljunk erre. Mi, négy aztán beszámoltunk Johnnak, Scottnak és Gordonak az általunk tapasztaltakról. Természetesen, mindannyiunk számára életbevágóan fontos volt mindenről tudni. De arra nem volt időnk, hogy mindenből tökéletesen felkészüljünk.

John Glenn például, a műszerfal és a fülke kialakításával foglalatoskodott. Ez egy olyan szakterület volt, amit John igazi „vélemény-ütköztető terepnek” tartott. Ha tetszőleges számú pilóta véleményét kikérjük egy bármilyen pilótafülkével kapcsolatban, mindegyikük mást tart majd fontosnak. Valószínűleg sosem lehet minden igénynek eleget tenni. Ugyanakkor mindannyian egyetértettünk abban, hogy volna mit változtatni a műszerfal eredeti kialakításán. Tudtuk, hogy amikor majd a kabinban nagy g-terhelés nehezedik ránk, nem sok erőnk marad arra, hogy jobbra-balra forgassuk a fejünket, ha rá akarunk nézni a műszerekre, vagy, hogy túl messzire nyúljunk a kezünkkel egy-egy kezelőkarért. Azt akartuk, hogy a fontosabb műszerek egy része szem előtt legyen, így jobban lássuk azokat. Emellett azt is el akartuk érni, hogy a gombokat és a visszajelző fényeket funkciójuk alapján csoportosítsák, és mindent egy helyen megtaláljunk, ne pedig az egész műszerfalon legyenek szétszórva. Általánosságban a műszerfal átrendezését kértük, hogy minden közelebb kerüljön hozzánk, ahol láthatjuk, és elérhetjük a dolgokat. John felügyelte, hogy mind a heten pontosan tudjuk, mi a következő lépés, és többé-kevésbé egy véleményen legyünk, mire a munkások elkezdik megépíteni a műszerfalat.

Elég nagy presztízsünk volt az ország minden pontján, és noha nem mindig sikerült elérni, amit akartunk, néha összefogtunk – mind a heten összezártunk – és ezzel a többlettel már sikerült egy-két kérdésben legalább kompromisszumra jutni. Sosem a magunk érdekében próbáltunk meg kihajtani valamit. De ha olyan téma került elő, ami aggályosnak tűnt számunkra, bezárkóztunk a Langley-i irodánkba, amíg ki nem találtunk egy mindannyiunk számára kielégítő megoldást. Aztán előjöttünk, és harcba szálltunk. Volt olyan, hogy komoly vita után tudtuk csak eldönteni, hogy pontosan mi is az, amit el akarunk érni. De általában addig nem jöttünk ki a szobából, amíg egyértelműen meg nem határoztuk a közös álláspontunkat, nehogy a többiek fogást találjanak rajta, és belekössenek. Ezeket az üléseket „szeánszoknak” (séance) hívták – azt hiszem azért, mert egyesek szerint olyanok voltunk odabenn, mint a jógik, akik megálmodják a válaszokat. De egy-egy ilyen szeánsz után aztán tényleg nekifeküdtünk a dolognak, és nem számított, hogy ki áll a másik oldalon – és ez akkor is így volt, ha történetesen valamelyik főnökünkkel kellett szembeszállnunk. És általában elfogadták, amit ilyenkor kinyilatkoztattunk: „Oké, szóval szeánszotok volt. Akkor nyertetek.”

Ilyen szeánszt tartottunk például a kabinra tervezett új vészkijárattal kapcsolatban, és sikerült átvinni az akaratunkat. Egy rakás kifogás merült fel bennünk, amikor első ízben a McDonnell Aircraft St. Louis-i gyárában jártunk, és először vettük szemügyre, hogy mivel is foglalatoskodik a McDonnell. Az előzetes tervek már azelőtt körvonalazódtak, hogy a NASA-hoz kerültünk volna, és a mérnökök már javában valamilyen maketteket építettek látogatásunk alkalmával. Rögtön nekiláttunk szétcincálni a terveket. Kiszúrtunk egy-két dolgot, amit mindenképp meg akartunk változtatni a műszerfalon.
De legjobban az zavart minket, amikor valamiért a mérnökök eldöntötték, hogy nem szerelnek ablakot a kabinra, és így nem láthatunk semmit odabentről. Úgy tűnik, hogy a mérnökök egy része a pilótáktól eltérően látja a világot. Valószínűleg jóval egyszerűbb – és talán picit biztonságosabb – lett volna ablak nélküli űrhajót építeni. A mérnökök váltig állították, hogy megpróbáltak ablakot is tervezni rá, de attól tartottak, hogy a hatalmas terhelés és a hő miatt esetleg betörhet. Arra is rámutattak, hogy már beépítettek egy periszkópot és pár aprócska ablakot, amiken kinézhetünk a kabinból. De ez a megoldás nem volt kielégítő. Mindannyian úgy véltük, hogy a pilótának tisztán kell látnia, merre van, függetlenül attól, hogy milyen járművel repül. Máskülönben elvesztheti tájékozódó képességét, és nem elég hatékonyan manőverez. A világűrben egyikünk sem akart belehalni a klausztrofóbiába, és semmi értelmét nem láttunk annak, hogy kiverekedjük magunkat az űrbe, ha ott félig vakok leszünk. Kitartottunk véleményünk mellett, és végül úgy lett, ahogy akartuk. A mérnökök beépítettek egy ablakot az űrhajóra. Ez ugyan Al Shepard küldetéséig nem készült el, de Gus kabinján már volt ablak, és ettől kezdve az összes többi űrhajón is."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr26186126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.