Önbizalom a köbön

 2014.04.27. 17:30

We_Seven.jpgA sportolókhoz hasonlóan, a vadászgép-pilóta is biztos abban, hogy ő a nyerő – egészen addig, amíg ki nem derül az ellenkezője. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Walter M. Schirra írását közöljük:

"A repülés iránti érdeklődést minden jel szerint belém nevelték. Az apám, aki jelenleg civil mérnökként dolgozik, az I. világháború nagy ásza volt. A háború után aztán New Jerseyben éltünk, ahol jó öreg Jennyjével időnként fellépett légi bemutatókon, csak hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Az anyám ilyenkor vele tartott, és a gép szárnyán sétált, hogy ezzel segítsen előteremteni az üzemanyaghoz és a gép tárolásához, karbantartásához szükséges anyagiakat.
Apám nem erőltette rám a repülést. Nagyon meghitt volt a kapcsolatunk egymással, én pedig felnéztem rá, és őrá akartam hasonlítani. Clyde Pangborn Apa egyik barátja volt. A New Jersey-i Oradellben lévő otthonunktól nem ritkán 40 kilométert bicikliztem a Teterboro Repülőtérre, csak hogy egy kicsit beszélgethessek vele, és megnézhessem a gépeket. 15 évesen már vezettem Apa gépét, igaz, sosem egyedül. Apa aztán egy szép napon kölcsönadta a repülőt egy felvágós barátjának, aki ripityára törte. Első ízben akkor repültem egyedül, amikor beálltam a Haditengerészet szolgálatába, és megkezdtem a pilótatanfolyamot.

Életemnek ez a szakaszára egészen 1947-ig váratott magára. Az oradelli általános iskola és a Dwight Morrow középiskola elvégzése után egy évet a newarki mérnöki főiskolára jártam, ahol felfrissítettem a matematikát, és más reáltárgyakkal kapcsolatos ismereteimet, majd belevetettem magam a tanulásba a Haditengerészet annapolisi Akadémiáján. 1945-ben végeztem, és az egyik első megbízatásom az Alaska cirkálóra szólt. Egy ideig a Hetedik Flotta tagjaként Kínában is szolgáltam. A Haditengerészetnél 1946-ban végre részt vehettem pilótatanfolyamon, majd 1948-ban megszereztem pilótajelvényemet.
Három évet egy repülőgép-hordozó vadászszázadában húztam le: Koreába kerültem, és a Haditengerészet csereprogramja keretében a Légierő részére közvetítettek ki. Két MiG-et sikerült kilőnöm – bár a hivatalos adatok szerint csak egyet, a másik esetében ez csak feltételezés volt. Amikor visszatértem az Egyesült Államokba, a kaliforniai China Lake-en a Haditengerészet Ordnance Tesztbázisán lettem berepülő pilóta, és levegő-levegő rakéták kifejlesztésében vettem részt. Aztán egy három éves szolgálati körút következett a flottánál: előbb egy oktatószázadhoz, majd egy műveleti századhoz kerültem, ahol az új levegő-levegő típusú rakétát állítottuk rendszerbe a flottánál. Ez idő alatt megkaptam azt a minősítést, amivel éjszaka, illetve minden időjárási körülmények közt is repülhettem, ez volt a belépőm Patuxentbe, a Haditengerészet Repüléstesztelési Központjába, ahova 1958 januárjában érkeztem meg.

Pilótaként nem is kívánhattam volna ennél többet. Egy berepülő pilóta rettenetesen büszke a munkájára. Tisztában van azzal, hogy munkája révén csodálatos új gépeket fejleszthetnek ki, amikkel megvédik majd az anyaföldjét. Ha berepülő pilóta vagy, nem csak mindenki másnál jobban kell ismerni és repülni a gépet, de működéséről bonyolult mérnöki szakkifejezésekkel be is kell számolni a típust tervező és építő szakembereknek. A lehető legtöbbet meg kell tudni róla: mekkora G-terhelést képes kibírni a gép, milyen hatékony az üzemanyag-fogyasztása. Meg kell határozni az összes egyedi jellemzőjét, és hajszálpontosan meg kell határozni a szabványértékeket. Aztán rá kell jönni, miként alkalmazhatod ezeket a szabványokat. Amikor a gép elkészül, neked kell az első repedést megtalálni rajta, mielőtt egy másik szegény pilótát megölne, akinek majd harcba kell vonulnia vele, és meg kell bíznia benne. Óriási felelősség. Amikor először hallottam a Mercury-programról, épp egy vadiúj géppel – az F4H-val – kezdtem dolgozni. Ez volt a Haditengerészet legkorszerűbb repülője, és tudtam, hogy a flotta nagyon jó hasznát veszi majd. Azt is tudtam, hogy amikor befejezem a munkám vele, valószínűleg egy F4H-század parancsnoka leszek, és egy repülőgép-hordozó fedélzetére helyeznek.
Természetesen, minden haditengerész pilóta célja egy ilyen megbízatás. Itt álltam, remek karrierrel a hátam mögött, amit 13 évembe telt felépíteni, kecsegtető jövő elé néztem, ha folytatom a pályámat.

Az űrrepülés gondolata egyáltalán meg sem fordult a fejemben. Szerintem végül az ösztön döntötte el a kérdést, ugyanaz, ami miatt berepülő pilóta lettem – azontúl persze, hogy egyszer elmentem a NASA-hoz, és végighallgattam a mondandójukat, és értelmesnek tűnt. Nem más munkált bennem, mint a repülés fejlesztése, és a határok feszegetése, ami majd az egész ország javára válik. Koreában például egy olyan géppel repültem, ami képtelen volt olyan magasra emelkedni, mint a MiG-ek. Valahányszor légiharcra került a sor, defenzívába kellett vonulnom, és kénytelen voltam az ellenség támadását fogadni. Ez nem tűnt valami nagyon amerikai megoldásnak a számomra – legalábbis, nem napi szinten. Az embernek két orcája van, de egy idő után eléggé elkopnak, ha mindig odatartja. Nos, itt vagyunk, valami új – az űrrepülés – kezdetén. Arra gondoltam, hogy talán új szabványokat kell itt is meghatározni, amiben a programnak szintén segítségére lehetek.

Azt is éreztem, hogy megvan bennem az ehhez szükséges tapasztalat és képzettség. Tudtam, hogy vannak ismeretlen veszélyek, ahogy azt is tudtam, hogy az Asztronauták egy merőben új rendszert használnak majd a repülés során. De abban biztos voltam, hogy a légiharcok és a berepülő pilótaként eltöltött éveim felkészítettek arra, hogy bármilyen vészhelyzetet megoldjak. Természetesen, ezt egyetlen pilóta sem tudhatja biztosan, amíg ki nem próbálta magát. Teljes biztonsággal nem jelentheted ki, hogy megbirkózol egy adott helyzettel, amíg benne nem vagy. Ez csak bajban derül ki. Ugyanakkor tudom, hogy ránézésre senkiről sem mondható meg, hogy képes lesz-e megoldani egy ilyen szituációt, avagy nem. Emlékszem, volt egyszer két srác a századunkban. Mindketten jóbarátaim voltak. Egyikük egy tipikus Jack Armstrong alkat volt, amolyan tetőtől-talpig amerikai. Pokolian magabiztos volt. A másik srác inkább Caspar Milquetoastot idézte. Akkor azt gondoltam, hogy Caspar valószínűleg nagyon rosszul megy majd, és két vagy három bevetés után úgyis lelép. De tévedtem. Jack Armstrong nem bírta. Casparról pedig kiderült, hogy egy vérbeli tigris.

A sportolókhoz hasonlóan, a vadászgép-pilóta is biztos abban, hogy ő a nyerő – egészen addig, amíg ki nem derül az ellenkezője. Ez az egyetlen lehetséges hozzáállás, amivel a munkájához viszonyulhat. Felszállás előtt ellenőrzöd a gépágyúidat és a bombákat – tudod, hogy akkor válnak le a gépről, amikor te akarod. És amikor felszálltál, az egyetlen dolog, ami megakadályozza, hogy visszazuhanj a földre ez a hajtóműbe épített, pár keményebb fémből, de többségében mégis inkább alumíniumcsíkokból összeeszkábált törékeny valami. De irányítod ezt a valamit, és bízol benne, és azt gondolod, hogy nagyszerű masina. Tudod, hogy átvisz mindenen, és ülsz a babéraidon. És akkor derült égből villámcsapásként valami elromlik, vagy valami eltalál. Egyszer a földről eltalált egy lövedék Koreában. A gép rázkódni kezdett, és én a pilótafülkében megpróbáltam a végére járni, hogy mi történt, és minden műszert ellenőriztem. Vannak, akik ledermednek ezen a ponton – és belehalnak. Másokban viszont felszabadul az adrenalin, és elmélyülnek a műszerekben, és megpróbálnak rájönni arra, hogy mi a baja ennek a csodálatos gépnek, és hova tűnt a korábban érzett elégedettség?

Nos, ebben a gépben, amivel történetesen repültem – egy F-84E volt – végül rájöttem, hogy a jobb szárnyvégi ledobható üzemanyag-tartályt érte találat, és ráhajlott a csűrőlapra. Ettől remegni és zörögni kezdett. A remegés aztán az egész gépre átterjedt, ami rázkódni és pörögni kezdett velem. Végül csökkentettem a légsebességet, és sikerült a szélső tartályt kirázni a helyéről, hogy megszabaduljak tőle. A rázkódás megszűnt. Amikor landoltam, láttam, hogy a szárny tele volt gyűrődésekkel, és tudtam, hogy nagyon nehéz helyzetben voltam. Nem volt sok idő a gondolkodásra, amikor csak mi ketten, a gép és jómagam voltunk a levegőben. Ilyenkor egy pilótának meg kell őriznie józan ítélőképességét, és összeszedettnek kell maradnia."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr296092816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.