John Glenn gyerekkora

 2014.04.11. 10:30

We_Seven.jpgVegyészmérnöknek tanult John Glenn, a bolygót elsőként megkerülő amerikai asztronauta. Korábban balsafából épített repülőmodelleket, apja vízvezeték-szerelő volt. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben John Glenn írását közöljük:

"New Concordban, egy kis Ohió-beli egyetemi városkában nőttem fel. Apám egy helyi vízvezeték-szerelő és fűtési rendszerekkel foglalkozó céget vezetett, ezen kívül egy ideig a Chevrolet-kereskedés is az övé volt. Amikor tizenhat éves lettem, elvitt az autópiacra, és egy elég viseltes öreg kupéval lepett meg, ami akkor már egy ideje ott dekkolt. Ezzel egycsapásra a Sofőrré lényegültem át a baráti társaságban – ide tartozott Annie Castor is, akivel kisgyerekkorunk óta ismertük egymást, és aki az utóbbi tizenkilenc évben sziklaszilárd támaszt jelentett családom számára. Az öreg autó – Cirkálónak hívtuk – lehetőséget adott arra, hogy kiélhessem minden hajlamom, ami kezdettől fogva megvolt bennem a műszaki dolgok iránt. Formában tartottam. Úgy emlékszem, hogy egyszer szorultam csak segítségre, amikor egy társasággal a mezőre mentünk, ahol nem rég áradás volt. Kissé sáros volt a talaj, mi meg azzal szórakoztunk, hogy a bokrok körül csúszkáltunk. Volt azonban egy fatönk, ami nem látszott. Rácsúsztunk, ez pedig meghajlította az olajteknőt. Egészen addig fogalmunk sem volt arról, hogy az összes olaj elfolyt, amíg ki nem értünk az autópályára, ahol besült a motor. Apám egy hónapig nem engedte, hogy vezessek, én pedig az esetből levontam a tanulságokat.

1939-ben, a New York-i Világkiállítás évében John Glenn kölcsönkérte apja autóját, és másik három srác társaságában keletre utaztak, felkeresni Új-Angliát, New York-ot és Washingtont. Ekkor fejezték be a New Concord-i Középiskolát. Egész úton John vezetett. Egyik barátja, Lloyd White is az autóban ült, aki jelenleg az Ohio Állami Egyetem metodista alapítványának presbiter lelkipásztora. Lloyd White szerint „Johnny volt az egyetlen sofőr, aki mögött nyugodt voltam, olyannyira, hogy összekucorodva el tudtam aludni. Óvatosan, előzékenyen vezetett, sosem volt felelőtlen. Azt hiszem, hogy még csak egy lökhárítót sem húzott meg soha.”
 
Gyerekfejjel nem igazán foglalkoztatott a világűr. Később természetesen ez megváltozott. Már jó néhány éve repültem, amikor az űrrepülés perspektívája kirajzolódott, én pedig elkezdtem utánaolvasni, és kérdezősködtem a témával kapcsolatban. Azt azonban nem állíthatom, hogy New Concordban, gyerekfejjel bolondultam volna a repülésért. Pont annyira érdekeltek a repülők, mint a kortársaim közül bárkit. Műszaki szempontból volt izgalmas, az érdekelt, hogy a repülőgépek mitől képesek repülni. Családom nem nagyon utazhatott el úgy sehová, hogy unokatestvéremmel ne tartottunk volna ki kis fémrepülőket az autó ablakán, miközben azt figyeltük, hogy pörögnek a propellerek a szélben. Aztán egy télen, amikor skarlátjárvány ütötte fel a fejét New Concordban, én pedig két vagy három hét szobafogságba kényszerültem, elkezdtem repülőmodelleket építeni balsafából.

Rövidesen az egész szobám tele lett velük, és az udvarban röptettem őket. Párszor előfordult, hogy némelyik összetört, de megjavítottam, is ismét repülhetett. 1938-ban elsőéves voltam a New Concord Középiskolában (NCHS), és az osztályfelelős lettem. Egyik teendőm volt kitalálni, hogy mi legyen a program az elsősök és a végzősök közös bankettjén. Talán jobban érdekelt a repülés, mint amennyire tudatában voltam, hiszen a repülést választottam a bankett témájául. A programfüzet vörösre és kékre festett borítóján egy hárommotoros Ford repülőgép képe díszelgett, ami akkoriban a repülés egyik legelső jelképének számított. Ezt a felirat volt mellette: „NCHS Végzős Légitársaság Rt. Bizonytalan Biztonsági Szolgálat. NCHS bázisról Brown Chapel bázisra.” Brown Chapel egyike volt a Muskingum középiskola domboldalra épült főépületeinek, közülünk sokan itt tanultak tovább az NCHS elvégzése után.
Muskingumben egy presbiteriánus fenntartású liberális egyetem működik. A felvételiztető egyetemi tanárnak elmondtam, hogy elsősorban a műszaki dolgok iránt érdeklődöm. Vegyészmérnök szakra mentem.

Ekkor még mindig nem gondoltam hivatásomként a repülésre. De ez irányú érdeklődésem gyorsan kialakult. Muskingumben a II. világháború kitörésekor elsőéves voltam. A háború előtt a kormány pilótaképző programokat indított civilek számára, ahol a fiatalok elsajátíthatták a repülés fortélyait, mire befejezik tanulmányaikat. Az egyik iskola New Philadelphiában, New Concordtól mintegy 77 kilométerre nyílt meg. Ide naponta ingajáratok közlekedtek, így négy barátommal együtt elhatároztuk, hogy megtanulunk repülni.
Ez szüleimet a kezdetben aggodalommal töltötte el. A repülést még mindig kissé túl veszélyesnek tartották. Dr. Paul Martin, aki Muskingumban a fizikatanárunk volt, egy nap aztán átjött hozzánk, hogy átbeszélje velük a dolgot. Elmondta, hogy szerinte a repülés csodálatos jövő elé néz, és pár éven belül az ország legnagyobb és legfontosabb ágazatává növi ki magát. Szüleimmel még egyszer átbeszéltük a dolgot, majd végül rábólintottak. A főiskola barna Chevrolet kisbuszával heti rendszerességgel utaztunk a repülőiskolába. Kora délután indultunk, sötétedésig a padokban ültünk, vagy repültünk, majd éjjel hazajöttünk. Az én feladatom a kisbusz karbantartása volt, és ugyanúgy próbáltam jó formában tartani, mint a Cirkálót. Szükségtelen megemlíteni, hogy a mikrobuszt nem vittem ki semmilyen nedves mezőre sem.

Mihelyt rákaptam a repülés ízére, azonnal a rabjává váltam. Tulajdonképpen akkor is megpróbálkoztam volna a repüléssel, ha a háború nem szólt volna közbe. A barátaimmal cirka 65 órát repültünk a tanfolyam keretében. Ebből harmincat egyedül, és én voltam a csoportunkból az első, aki egyedül szállhatott fel, és ettől mindannyian nagyon lázba jöttünk. Ekkor 1941-et írtunk, és másodpercekkel voltunk Pearl Harbor előtt.
Barátaimmal részt vettünk a Hadsereg Légi Hadtestjének egészségügyi vizsgálatán. Átmentünk a teszten, beléptünk, és felesküdtünk. Majd hazamentünk, és a behívó parancsra vártunk. Ami csak nem akart megérkezni. Végül ráuntunk a várakozásba, és elmentünk a Haditengerészethez, ahol újabb vizsgálaton estünk át. Ezt az akadályt is sikerrel vettük, itt is leszerződtünk, majd esküt tettünk. Ez alkalommal a behívó rögtön megérkezett, és indulhattunk. Így történhetett, hogy ettől kezdve a Hadsereg úgy tart nyilván, mint aki engedély nélkül van távol (AWOL – Absent WithOut Leave). Az Iowa Egyetemre kerültem, ahol egy repülés előtti oktatáson vettem részt. Ezután a kiképzés idejére a kansasi Olathe-be küldtek, majd a texasi Corpus Christiben fejeztem be tanulmányaimat. Az itt töltött idő alatt rájöttem, hogy a Haditengerészet helyett a Tengerészgyalogos Hadtest szolgálatába is állhatok. Örök életemben csodáltam a tengerészgyalogosokat, így végül átjelentkeztem hozzájuk. Pilótajelvényemet és hadnagyi rendfokozatomat 1943-ban szereztem meg, és épp csak a házasságkötés idejére ugrottam haza New Concordba, ahol feleségül vettem Annie-t.

Újabb felsőfokú kiképzést követően egy évre a Tengerészgyalogság Csendes-óceáni vadász századához kerültem. Ez idő alatt a Marshall-szigetek környékén 57 éles bevetésen vettem részt. Miután hazajöttem, pilótákat képeztem ki, majd a maryland-i Patuxent Riverben berepüléseket hajtottam végre: vadonatúj repülőkkel szimuláltunk harci helyzeteket. A háború vége az Egyesült Államokban ért, és épp egy kiképző alakulatnál voltam a nyugati parton, majd Kína partjainál és Guamban őrjáratokon vettem részt. Ezután hazajöttem, és közel három évig Corpus Christiben oktatótiszt voltam. Ezt követően két évig a Virginia állambeli Quantico-ban állomásoztam, ahol a kétéltű hadviselés fortélyaival ismerkedtem meg a Tengerészgyalogos Hadtest által szervezett tanfolyam keretében."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr386015255

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.