A rettegett sajtó

 2014.04.02. 20:30

We_Seven.jpgAmerika asztronautává lett legjobb berepülői pilótái közül sokaknak még a térde is remegett a sajtótájékoztatón, amikor bemutatták őket a nyilvánosságnak. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. Elsőként a John Dille, a Life magazin szerkesztőjének bevezetőjét közöljük:

"Az asztronauták közt jóval nagyobb különbségek vannak, mint amennyi személyiségük és fizikai megjelenésük puszta összehasonlításából leszűrhető. Scott Carpenternek és Deke Slaytonnak például (akik magassága és testsúlya megegyezett, amikor bekerültek a programba) számos alkalommal eltért a véleménye a felkészülésről vagy a Mercury-programról. Ezek a véleménykülönbségek a program előnyére váltak, és többségében konstruktív megoldásokhoz vezettek. Az egyik kérdés, amiben Deke és Scott nem értett egyet, a háromtengelyű irányítórendszer volt, amit még azelőtt terveztek meg és építettek be a kabinba, mielőtt az asztronauták csatlakoztak volna a programhoz, és amit ők részletekbe menően elmagyaráznak a könyv hátralevő részében. A nézeteltérés alapja az volt, hogy a pilóták a repülők két tengely mentén való mozgatására régóta botkormányt használtak – ezzel irányították a gép bólintó- és forgómozgását. A gépet a harmadik, legyezőirányú mozgás érdekében a lábukkal szabályozták. A Mercury mérnökei a program elején úgy döntöttek, hogy a háromféle mozgást ugyanazzal a kezelőszerv irányítsa, amit az asztronauták a jobb kezükkel működtetnek majd. A lábukkal pedig semmit nem kellett csinálniuk. Ez ellen Carpenternek nem volt kifogása. Scott szerint az asztronauták küldetéseivel új fejezethez érkeznek, ami teljes mértékben különbözik a repülés szokványos módozataitól. Az űrrepülés esetében teljesen elfogadhatónak tartotta, hogy a kabinba újszerűen irányítórendszerek kerüljenek.

Ez ugyanakkor nem volt elfogadható Slayton számára. Egy pilótának a repülés még az étkezésnél is előrébb való – hacsak nem friss osztriga a menü, amiből a hírek szerint két vagy három tucatot is képes leküldeni együltőhelyében – és Deke ragaszkodott a repülésben hagyományosan alkalmazott rendszerhez. A változtatást fölöslegesnek tartotta, és szerinte csak elvesztegetik a kiképzésre fordítható energiát és időt, mire az asztronauták hozzászoknak az újszerű rendszer használatához. Egyikük sem tisztán műszaki szempontból közelített a kérdéshez. A két férfi személyes, repülésről alkotott filozófiája határozta meg véleményüket. És mindkettejük érvei mögött mások is felsorakoztak. A többi asztronauta szintén elmondta, mit gondol a dologról – Shepardot leszámítva, aki rá jellemző módon, átlátta a két megközelítés korlátait, és többé-kevésbé a kettő között foglalt állást.

A többiekhez hasonlóan, Deke Slaytonnak is megvan a maga stílusa. A szótlan és inkább visszahúzódó férfinek szúrós kék szeme, amit ráncok szegélyeztek, és ez markáns, kemény „pilótakülsőt” kölcsönöz neki. Deke első ránézésre szakasztott olyan, mintha egy Steve Canyon vagy Terry and the Pirates képregényből lépett volna elő – amiben a csöndes, de keménykezű tiszt szerepét tölthetné be. A wisconsini Sparta egyik farmján felnevelkedett asztronautának mély hangja van, és beszédében még mindig felfedezhető némi tájszólás. Ezzel a hangjával, mint azt kollégái pontosan tudják, egy őszinte és szükség esetén makacs ember szólal meg, ha a helyzet úgy kívánja. És, mint tapasztalt repülőmérnöknek és berepülő pilótának, egy sor konkrét elképzelése volt a Mercury-programmal kapcsolatban, amiket azért fogadtak meg, mert Deke mindvégig kitartott a véleménye mellett, és bebizonyította az igazát. (A háromtengelyű irányítórendszerrel kapcsolatban nem nyert, mivel már túl késő volt a változtatáshoz. De az ezzel kapcsolatos ötleteit még mindig hasznosíthatják a holdutazásra tervezett, jövőbeli űrhajók fedélzetén.)

Deke átfogó ismeretekkel rendelkezik a munka műszaki részleteit illetően – az asztronauták mindennapi feladatait átlátó emberek egy része ezért őt tartja a legjobb mérnök-berepülő pilótának. Emellett képes bonyolult problémák elemzésére, és nem rejti véka alá elképzeléseit, amitől a csapat felbecsülhetetlen értékű tagjává válik – függetlenül attól, hogy repül-e még valaha az űrben. De Deke a kis csoportok esetében a leghatékonyabb. A washingtoni sajtótájékoztatót követően, ahol első alkalommal mutatták be az asztronautákat nyilvánosan, Slayton bevallotta barátainak, hogy ez volt „a legkeményebb erőpróba egész életemben. Ha nem lettem volna túl az orvosi vizsgálatokon, valószínűleg ott helyben kipenderítettek volna, úgy remegett a térdem.”

Scott Carpenter karcsúbb. Ő volt John Glenn tartalékpilótája, majd röviddel később őt bízták meg Slayton küldetésével. Kecses, mint egy gazella, kiváló úszó és artista, és a csoport elismert búvárvirtuóza. Emellett kiváló táncos is – a középiskolában őt választották a legjobb táncosnak – és noha ódzkodik attól, hogy nyilvánosan twisteljen, mivel ez számára összeegyeztethetlen az asztronautákról kialakított képpel, Scott olyannyira élvezi a zene pezsdítő ütemét, és az energikus forgásokat, hogy legszívesebben tánccal kapcsolódik ki egy-egy dolgos munkanap végén. Erre csak egy lelkes fanatikus lehet képes.

Scott Carpenter élénk, tépelődő és érzékeny fiatalember. Emellett nagyon őszintén beszél önmagáról. Bevallotta, hogy fiatalkorát eltékozolta. Kis híján meghalt egy feltuningolt tragacsban, kétszer kirepítették a Colorado Egyetemről (ironikus módon nem tudta elsajátítani a hőátadás rejtelmeit), és csak azután szerezte meg diplomáját, amikor már túl volt földkörüli küldetésén, és hősnek kijáró módon köszöntötték. Scott mindezek miatt lelkiismeret-furdalást érzett, és amikor bekerült a Mercury-programba, barátai a kisebbségi komplexus kezdeti jeleit fedezték fel rajta, amit hiányos, korántsem menő repülős múltjának tulajdonítottak. Ennek ellenére, Scott magas hangján hihetetlen erővel és ékesszólással képes beszélni: már-már kisfiús örömmel és büszkeséggel fogalmazta meg, hogy mit jelent számára asztronautának lenni.

Eltekintve attól, hogy jó asztronauta akart lenni, Scott életének középpontjában kedves és életvidám családja áll: felesége, Rene, aki Scott munkáját tüzetesen figyelemmel kíséri, a két jóképű fiú, és a két csinos kislány, akik a Scott szeme fénye. A kiképzés során naplót vezetett, és dokumentálta aznapi munkáját, ezeket a jegyzeteket pedig elküldte Renének, hogy felesége mindig pontosan tudja, mire készül. Hihetetlenül szabatos ember lévén Scott gyakorta a naplót is költői képeket felvonultató megjegyzésekkel tűzdelte, ami beszédére annyira jellemző volt.

„Épp befejeztem az első kört a „keréken”” – írta Renének a centrifugában töltött futam után – „és szerintem jó munkát végeztem… A mai 16 G-s menet a korábbi három napos gyakorlást követően könnyebben ment, mint az első nap 9 G-s körei, és nem szédültem utána. Micsoda hihetetlen gépezet az emberi test. A tréning minden mozzanatát élvezem. Bárcsak beérhetném feleannyi alvással, hogy annyival is tovább élvezzem…. Ha a sors végzetes, hirtelen véget tartogat a számomra, három dolgot bánnék igazán: azt, hogy nem tudom felkészíteni a gyerekeimet arra, hogy mit jelent ezen a bolygón élni, hiányozni fog, hogy nem udvarolhatlak körbe, amikor majd nagymama leszel, és hogy sosem tanulhatok meg jól gitározni.”"

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr105890816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.