Reklámhordozó

 2014.03.23. 19:00

Deke_cover.jpgA Columbia Pictures az egyik hordozórakéta oldalán vett reklámfelületet, ahol az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készített Utolsó Akcióhőst hirdették. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A COMET-program hordozórakétáját meglévő alkatrészekből építjük. A Castor hajtóművek az alabamai Huntsville-i székhelyű Morton Thiokoltól származnak (a Delta minden egyes startján kilenc ilyen hajtómű üzemel: a Delta első fokozatára, kívülről erősítik rá.) A felső rakétafokozatunkba a marylandi elktoni Thiokol Star hajtóművei kerülnek. Ezeket már csak a pult alól lehet beszerezni. Nem lehet csak úgy odamenni és megvenni: előbb szerződni kell, és aztán állnak neki a gyártásnak. Viszont kiforrott koncepció, és ez pontosan az, amit a kezdettől fogva akartunk. Semmit sem akartunk kifejleszteni.

Álljon itt egy példa. 1992-ben kapcsolatba kerültem a General Dynamicsal, és egy olyan ajánlatot készítettünk elő, ami egy új, nitrometánnal működő hajtóművön alapult. A GD-nek az az ötlete támadt, hogy az új hajtóművüket be lehetne dolgozni az SDI részére adott ajánlatunkba. Azt feleltem, hogy örömmel megteszem, ha tudnám, hogyan működik majd. Erre az egyikük behozott egy üzemanyag-befecskendezőt, amit egy barkácsáruházban hét és fél dollárért vett, hogy alátámassza milyen olcsón össze lehet dobni ezt az új hajtóművet.
Nos, az egész elképzelést megpróbáltuk eladni a DARPA-nak, nekik azonban nem volt rá pénzük. Így aztán a NASA-hoz fordultunk, ahol Charlie Gunn pontosan azt a kérdést szegezte nekünk, amit én is feltettem volna a helyében. „A mindenit, ha szerintetek ez a koncepció ilyen egyszerűen és olcsón kivitelezhető, akkor minek kértek tőlem harminc millió dollárt?” Majd megkérdezte tőlem, hogy az EER mennyit költ a komplett jármű fejlesztésére, az új hajtómű nélkül. „Nagyjából tizenöt milliót” – feleltem.
Itt volt a General Dynamics, az Egyesült Államok második legnagyobb légi- és űrhajózási vállalata – amit mellesleg az Apollo-8 egykori asztronautája, Bill Anders vezetett: részvényeik az eltelt egy évben megduplázódtak. Valósággal felveti őket a pénz, mégsem akarnak egy fillért sem az ehhez hasonló elképzelések megvalósítására áldozni. Megpróbálnak másokat rávenni arra, hogy ők állják a cehhet – a hozzánk hasonló kis nyomorultaknak pedig semmi kezdőtőkéje nincs. Pedig nekik kellene fogni a pénzüket, és kifejleszteni valamit, majd odavinni a kormánynak, és megmutatni: hé, van itt a tarsolyban egy teljesen új termék.

Más hangok
Kent Slayton

Azután, hogy anyám 1989. februárjában meghalt, apámmal nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ő is megváltozott, ahogy én is. Volt miről beszélgetni, nyitottak voltunk egymás felé, ami merőben szokatlan volt számunkra. Ettől kezdve mindig együtt mentünk nyaralni. Én San Antonioban dolgoztam, de sikerült nagyon közeli viszonyt ápolni egymással.
A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy összes vadásztrófeáján túladott. Bobbieval lett egy Bucky nevű kutyájuk, és Apának nagyon a szívéhez nőtt a kis dög. Ne felejtsük el, hogy Apa egy farmon nőtt fel, ahol az állatokat vagy a húsukért vagy a munka miatt tartják, és sosem volt hely házi kedvencek számára. Attól kezdve viszont, hogy szert tett egy házi kedvencre, Apa képtelen volt arra, hogy lelőjjön bármilyen állatot.

1989 és 1993 között hat Consort-küldetést indítottunk útnak a White Sands-i bázisról. Az utolsó pár start alkalmával a Starbird nevű hordozórakétát használtuk.
A Starbird egy kétfokozatú jármű volt, az egyik fokozat hajtóművét a Thiokol, a másikat a kanadai Bristol gyártotta. Leszállíttattuk a gyárból White Sandsra, ahol az egészet összeszereltük egy kupaccá.
A rakományt a Consort-program biztosította számunkra. Az irányítórendszert a Saabtól vásároltuk. A telemetriát és a földre visszatérő hasznos teher kimentését szolgáló rendszereket az EER felügyeli, elvégre, ez az egyik szakterületük. Valamennyi munkát elvégzünk mi, a többit alvállalkozóknak adjuk ki. A Rockwell is ezzel a módszerrel gyártotta a B-1 bombázót.
A Szárazföldi Erőkkel leszerződtünk a White Sands-i légtér biztosítására – előre kiállítottunk részükre egy csekket. Igazából a White Sands a Haditengerészet miatt fontos, mivel ők felügyelik a megbízható rakéta indítóállásokat negyven évre visszamenőlegesen. Az összeszerelő épület a NASA-hoz tartozik, így az már egy másik történet.

A NASA-val üzletelni nem túl bonyolult, mivel évekig ilyesmikkel foglalkoztak. De a Haditengerészet nagyon nem állt készen a magáncélú űrkutatásra. Amikor először megkerestük őket, hogy engedélyt kapjunk a White Sands-i startra, 500 millió dollár értékű felelősségbiztosítást akartak kötni! Mindezt egy istenverte 1 millió dolláros kis rakétáért! A Közlekedési Minisztérium sietett a segítségünkre, és 20 millió dollárra mérsékelte az összeget, amivel azonban még mindig nem voltunk előrrébb. Az lett a dolog vége, hogy a Pentagonban kötöttem ki egy rakás haditengerész és civil jogász társaságában. Folyton azt hajtogattam nekik: „Nem velem van vitátok, hanem a Közlekedési Minisztériummal. Miért nem rendezitek ezt az ügyet egymás közt?”
Az első alkalommal, amikor nyélbe kellett ütni egy startot, ragaszkodtak ahhoz, hogy előre fizessünk. Így aztán elzarándokoltam a Pentagonba egy 300 000 dollárról kiállított csekkel – és senki nem tudta, kinek van joga átvenni tőlem!
Két hétbe telt, mire a pénzt átutalták. Végül a Haditengerészetért felelős államtitkárnál kötöttünk ki.
White Sandsen az első négy startra még Space Servicesként került sor. Az ötödik alkalommal azonban már EER voltunk, így egy új szerződést kötöttünk a Haditengerészettel, ami olyan volt, mint a régi, csak épp a „Space Services”-t kihúztuk, és a helyére pedig az „EER”-t írtuk.
A dokumentumot leadtuk a White Sands-nél illetékes Haditengerészeti kirendeltségen, és ők biztosítottak minket arról, hogy részükről rendben van a dolog. Aztán kiderült, hogy a White Sands felügyeletét időközben már a kaliforniai China Lake-i kirendeltség vette át. Nos, irány China Lake, ahol viszont senkinek sem volt fogalma arról, hogy mi ez az egész. Végül ez az ügy is a Pentagonban rendeződött.

Amikor az EER felvásárolt minket, a vállalat elnökéből osztályvezető lettem, ami nagyjából öt szinttel volt a vezetőség alatt. Viszont komolyan beindult az üzlet: negyvenöt-ötven alkalmazottunk volt, és két földkörüli pályára szánt COMET-küldetés volt tervbe véve, egy harmadik pedig épp körvonalazódott. (A COMET-programra a filmipartól kaptunk további forrásokat. A Columbia Pictures a hordozórakéta oldalán reklámfelületet vett, ahol az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készített Utolsó Akcióhőst hirdették.)
Leszerződtünk a Strategic Defense Initiative Organization-nel egy 1100 kilogrammos műhold, a MISTI földkörüli pályára állítására. (Az SDI két startot pályáztatott meg, egy kisebb, 225 kilogrammos műholdét, és egy nagyot, de azt előre kijelentette, hogy a kettőt nem nyerheti meg egy és ugyanaz a vállalat. A kicsi műhold felbocsátására a lehetőséget végül egy International Microspace nevű vállalat kapta meg, ez azonban komoly műszaki és anyagi nehézségekkel küzdött, és nem lepődnék meg, ha végül az EER kapná meg ezt is.)
Hét szuborbitális Starbird startjára volt megrendelésünk, így összesen 10-12 potenciális küldetés várt ránk. Tíz évembe telt, mire eljutottam arra a szintre, ahova a kereskedelmi űrhajózás terén el akartam jutni. Hosszú időnek tűnik, de korábban tíz évet vártam arra, hogy megkapjam egészségügyi alkalmasságimat az űrrepülésre."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr485875607

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.