Irodai munka kicsit másként

 2014.03.06. 16:30

Deke_cover.jpgMire van szükséged? - kérdezték egyszer az igazgatóvá lett asztronautától. Erre az iroda és a titkárnő mellett a vadászgépet is megemlítette. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Bob Thompson volt az űrsiklóprogramért felelős igazgató az ALT (Approach and Landing Test) ideje alatt. Amikor ez véget ért, megkért, hogy maradjak az űrsiklóprogramban, és a földkörüli próbarepülés előkészítésével folytassam.

Más hangok
Robert Thompson

1970 óta én vezettem az űrsiklóprogramot Houstonban, és mihelyt Deke rendelkezésre állt, azonnal az ALT-programba raktam. Rá jellemző módon, Deke elment, kábé egy nap alatt átnézte a dolgokat, majd visszajött, és ezt mondta: „Vállalom”.
„Mire van szükséged?”
„Egy irodára, egy titkárnőre és a régi cimborámra, Tom McElmurry-re, aki majd a kapcsolatot tartja köztem és az irodád között. Ezen kívül T-38-asokra.” Nem tudom, hogy a munkakör mennyire kívánta meg, hogy a programvezető T-38-asokkal repüljön, mindenesetre olcsón megúsztam a dolgot. Arra számítottam, hogy majd egy sor követeléssel áll elő.
Magától értetődő volt, hogy Deke a Cape-re kerüljön, és ő felügyelje a földkörüli próbarepülés előkészületeit. Ez volt ugyanis az űrsiklóprogram következő lépése, ő pedig értékes segítségnek bizonyult.
Az űrsiklóprogram a fejlesztési szakaszban így működött: nekiláttunk megépíteni az 1972-ben jóváhagyott űrsiklót, a külső üzemanyagtartályt és a szilárd üzemanyagú hajtóműveket. A fejlesztés lépéseit – minden változtatást, minden felmerülő kérdést – a tudomásomra kellett hozni a heti igazgatósági megbeszéléseken, amit péntekenként tartottam.
(Deke egyik feladata az volt, hogy tájékoztassa az igazgatóságot a változtatásokról.) Ez volt az a fórum, ahol a különböző véleményeket ütköztettük egymással, műszaki és anyagi természetű kérdésekben is itt döntöttünk. Ez különösen a folytonossága miatt volt hatékony: 1970 óta vezettem a programot, és ha egy új munkatárs megpróbálta feltalálni a spanyolviaszt, elmagyarázhattam neki, hogy az a valami miért és hogyan érte el a jelenlegi állapotát.
Fölöttébb nagy kihívás volt. A pénz egyre kevesebb lett, az ütemezés folyton változott, mi pedig olyasmiket próbáltunk megvalósítani, mint előttünk senki más.
Deke jó munkát végzett. Az a bizonyos vita Dave Scottal, aminek én voltam a döntőbírója, arról szólt, hogy Dave csak nem rég került a Dryden igazgatói székébe, és még nem látta át, mivel foglalkoznak a többi központból érkezett emberek. Deke szintén nem régóta töltötte be új munkakörét, így odafentről kellett elsimítani a dolgokat. Semmi személyes nem volt ebben.

Amikor visszatértem Houstonba, Marge-zsal elhatároztuk, hogy elválunk. Kent a huszonegyedik születésnapjára hazalátogatott az iskolából – 1978. áprilisában – és magával hozta a barátnőjét. Szerintem Marge nem akarta azt a képet sugallni a lánynak, mintha együtt lennénk.
A központ közelében vettem egy öröklakást, és odaköltöztem. Időnként azért találkoztam Marge-zsal. A történtek után nem sokkal rákbetegséget diagnosztizáltak nála, és ezt igen nehezen viselte.
Rosszul érintett, hogy ezekben az években nem sokat láttam Kentet. Őt lekötötte az iskola és a magánélete, segített az anyjának, én pedig a Cape-en voltam. Nem jó idők jártak akkoriban.

1969. augusztusában érkezett a NASA-hoz az új asztronauták utolsó csoportja - ők egytől-egyig az Emberes Keringő Laboratórium pilótái voltak, mi pedig kénytelenek voltunk felvenni őket. Az utolsó válogatásra két évvel korábban, a kutató-asztronauták második csoportjának kiválasztásakor került sor. Közülük még senki nem járt a világűrben, és nem is tűnt úgy, hogy ez a közeljövőben megváltozna: ezidőtájt váltotta az ALT-programot az OFT-program (Orbital Flight Test, OFT).
1977-ben még mindig nagyjából huszonheten dolgoztak az Asztronauta Irodánál, többségük az űrsiklófejlesztés különböző területein bontakozott ki. Aztán a NASA-nál valaki kitalálta, hogy ideje lenne az asztronauták következő generációja után nézni, noha Chris Kraft szerint a jelenlegi csapat untig elegendő az ALT- és az OFT-programokhoz, valamint az első néhány űrsiklóküldetéshez. Tehát, nem számítottunk arra, hogy 1982 előtt újabb asztronautákra lenne szükség.

Nagyjából két évbe telt, mire valaki az alapozó tréningen végigment, és teljesített egy műszaki jellegű feladatot, vagy segítette a többiek munkáját. Vonjuk le ezt az időt 1982-ből, így 1980 a legkorábbi időpont, amikor új emberek után kell nézni. Az űrsikló jellegéből adódóan az újaknak nagy teljesítményű repülőgépen szerzett tapasztalattal rendelkező berepülő pilótáknak kell lenniük.
Aztán ott volt a pilótamúltat nélkülöző asztronauták kérdése. Az űrsiklót több mint kétfős legénységre tervezték, és teljesen helytálló az a megállapítás, hogy nekik valóban nem kellett pilótának lenniük, noha a repülőgépek működésével kapcsolatos ismeretek nem ártottak. Ez volt az a pont, amikor a NASA durván átesett a ló túloldalára: hatalmas toborzókampányba kezdett, hogy nőket és kisebbségeket is bevonjanak a programba.
Ez rendben is volt – semmi bajom a női, illetve a kisebbségből származó asztronauta-jelöltekkel. De ez egyúttal azt is jelentette, hogy több mint ezer jelentkezővel kellett megbirkózni, viszont ezt hogyan lehet igazságosan megtenni? Megkérdezték, hogy mihez kezdenék ilyen esetben. Én erre azt feleltem, hogy nagyon kevés olyan helyet ismerek, ahol megfelelő végzettséggel rendelkező emberek vannak: ilyenek a katonai berepülő iskolák (ezek immár repülőmérnököket is felvettek), a repüléstesztelő központok, illetve a NASA központjai, illetve egyes beszállítók. Az volt a véleményem, hogy elsősorban ilyen helyekről kell felvenni az embereket, mivel ott kisebb, és előzetesen megrostált mezőny dolgozik.

Ez volt nagyjából az utolsó közreműködésem a kiválasztási procedúrában. Nélkülem folytatták, majd végül 1978 januárjában egy harmincöt fős, pilótákból és küldetésfelelősökből álló csoport felvételét jelentették be. A politika még az utolsó pillanatban beleköpött a levesbe. Eredetileg ugyanis húsz pilótát és tizenöt specialistát választottak ki. Hoppá: csak egy nő jutott be, így öt pilótát kihúztak a listáról (pár év múlva bekerültek), és helyüket öt női küldetési specialistával töltötték be.
Jó csapat volt, és sokan közülük tényleg segítették a munkánkat az OFT-programban, így Loren Shriver, Dick Scobee, Hoot Gibson. De ebből a csoportból egészen 1983-ig senki nem jutott ki a világűrbe."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr65846408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.